... a szó szoros és átvitt értelmében is. Az elrohadt mennyezeti deszkák, folyások a falon, és természetesen a messze virító lukak a tetőn egyértelműen jelezték, hogy vajmi kevés akadály jelent a csapadéknak a pinceházam fedése. Úgyhogy első dolgom volt, hogy létra a falnak, és fel a fellegekbe. Aztán a pokolba. Hát kicserélhetem én azt a néhány cserepet, de az annyit ér, mint halottnak a csók!

Akkor sorolom: a tető belső, a földtől nem látható széle és a hegyoldalt fogó kőfal találkozásánál, ahogy művelt sváb mondaná "óne misung", azaz se bádog, se malteres perem, de még egy rohadt nájlon sem akadályozta meg az esőt, hogy bezúduljon a padlásomra. Ha már bezúdulásnál tartunk: mondtam, hogy ez egy többszintes pincesor és én alul vagyok. És mivel a víz ismeri a gravitációt, - no, ha valami ismeri, az a víz -, szóval ha esik, akkor a felső sorból, ami útjában van magával hozva, a tetőmre jön a csapadék. Teszi ezt egy olyan faluban, ahol ha megindul a hegy, akkor a kerteken át zúdul le az alkalmi folyó, elárasztja az utcákat és "jútub" videók keringenek arról, amikor a menetrendszerinti volánjárat szügyig jár a sáros vízben. Úgyhogy a tetőmön vastagon állt a föld. Ami nem lenne baj, ha kővel fedett lenne, mint a pincék egy része errefelé. Ott még áldás is a föld, az adja a pinceház jó klímáját, lassan benövi a természet, a fű, a kökény, a boróka, olyan mint egy divatos ökotető. No, ilyen az én pincém két szomszédja. Az enyém föléjük nőve cserepes. A pincék között van egy kőcsatorna is a normál bádogcsatorna alatt, ami azt a vizet vezeti le, ami csak úgy folyik a hegyről. Hát van, de csak elméletileg, mert gyakorlatilag harminc év földje volt benne, a csatornámban, a tetőn.... te jó isten! "A kőfalak, leomlanak...," énekli Balázs Fecó és a Korál, és ez szó szerint látható volt a tetőm fölött, Illetve az, hogyan spórolták ki a kőfalat a tetőm mögül. Így bármikor újabb áradat indul meg, eláraszt engem. Hiába csináltatom meg a tetőt - ha egyáltalán a mester hozzáfér - ha rászakad a hegy.

Nincs az a fotó, ami visszaadja a helyzetet és az elkeseredésemet. Az első felvételt akkor tudtam készíteni, amikor már egy fél erdőt levágtam a tetőről és kiástam a lábamnak egy lyukat, amiben egyáltalán meg tudok állni. Erre a munkára még segítséget sem hívhattam, de még pénzért sem vállalja senki, olyan szemét munka. Így egy talicskát odatoltam  a fal tövébe, elektromos láncfűrésszel, fűszélvágóval (tetőre? baker!), lapáttal, kapával, kis kézi kapával, gyerek homokozó lapáttal és metszőollóval felszerelkezve, a vödröt a viharlámpa mellé akasztva belekezdtem a lehetetlenbe.

Azt kell mondanom, hogy még mindig van mit lehordani a tetőről. Csak addig akartam első lépésben eljutni - ára két köbméter föld lehordása volt - hogy a tetőhöz és a hátsó kőfalhoz hozzáférjünk.

Azért erre a lefolyó vályúra már büszke vagyok. A térdem, derekam, csukló már nem annyira. de így félúton ötven és hatvan közt már nem mindegy miért fáj valami?

És ekkor jött az én drága sógorom. Semmi köze az építőiparhoz, de tudtam róla, hogy precíz, igényes, türelmes és kibír engem is. Vállalta, hogy megemeli a hátsó kőfalat. Majdnem magát is sikerült megemelni, ugyanis a nagyobb köveket létrázva, a vállán vitte fel. A kőfal emelésében az a gond, hogy a terméskő formája, ha nem te faragod, sohasem kompatibilis a másikkal, úgyhogy Sógi olyan légózást csinált, hogy öröm volt nézni. Én csak hordtam neki a gyorsbetont, hajigáltam fel a kisebb köveket, lefelé hordtam a maradék földet.

Olyan falat kellett építenie, amely nem csak időlegesen, hanem talán végleg megfogja az eróziót, sőt a tető vonalánál eddig véget érő falat is meg kellett hosszabbítania, hogy a falat megkerülve ne törjön be a víz akadálytalanul. Sógi csodát művelt.

 Talán én is egy kicsit, hiszen legalább látszik a csatorna a föld alól ezen az oldalon. Messze van még a tökéletestől, amikor itt egy betonvályú fog futni a kivezetőig csilivili tisztán. De legalább hozzáférünk a tetőhöz.

Itt következett két hét anyagbeszerzés, szervezés, alkudozás az égiekkel, hogy esőmentessé tegyenek egy olyan napot, amikor egy helyre hozható uncsitesóm Atti, Gergő fia, az én Somi fiam és szerény személyem. Ja, és a Lindab mélybarna cserepeslemeze, kondenzációs filccel a hátán, hogy a páracseppek ne follyanak a nyakunkba, ha épp alatta borozunk, a 40 centire felszegezendő tetőlécek, és az őket rögítő facsavarok, kupás lemez, alá szivacspaplan, farkasfog, anyámkínja.. Atti és Gergő a rosszabb idős hétvégeken még nyomott egy Sparta versenyt vagy valamilyen akadálypályát levezetésképpen, Somi vagy a kosárlabdának vagy a női nemnek hódolt, én meg rágtam a kefét, hogy mikor lesz már tetőm.

És jöttek. És bontottunk. És repültek a cserepek. És... "Hát testvérem itt nagy a baj, nem végzünk estére..." Négy szarufa megadta magát. A csavarokat nem vitte a behajtó. Uccu fenyőgerendáért és deszkáért, kétkiló százas szegért. Miután mindent meghoztál..."Testvérem, van apró csavarod, hogy a lemez alá a farkasfogakat lerögzítsük? Kellene vagy 150." Én már nem megyek sehova, az évtizedek alatt összegyűlt szeg és csavarmaradványokat beleöntöttük egy méteres, zománcos lavórba, és addig turkáltuk, míg össze nem jött. De ment az idő, még a lemez sehol, a korhadt deszkák csak úgy szakadtak be alattunk a padláson.

Szerencsére a lemezek hosszát nem mértem el, így csak egy kis ponton kellett matematikázni a pótlás miatt. De ez egy kontyolt sátortető, úgyhogy harsogott a lemezvágó olló, hogy méretre vágjuk a csapott résznél a darabokat. Beképzelt volt a többesszém , mert csak Atti és Gergő volt a szakmunka, Somival, magasságunkat kihasználva, a nagy lemezeket adogattuk.

Attin, Gergőn is láttam, hogy fárad, becsülettel, precizitással csinálták, de drága, jó rokonuk szivató ágra kapcsolta őket ezzel a munkával. Szégyenem ide, szégyenem oda, drukkoltam, hogy a lemenő nap fényében még a kupás felkerüljön. Amikor Atti a gerincen ülve beszabta a kupás végét, hogy szépen zárjon meg is jegyezte: "Na, nem hittem volna, hogy végzünk!" Megint a többes számot használta, pedig csak magának és fiának köszönhette. Mi Somival, bár remegett a lábunk a fáradtságtől, csak segéderők voltunk. De annak, jók. És azt is tudom, hogy a testvérként szeretett uncsitesóm ezt a munkát csak nekem csinálta meg.

Ahogy leszálltak a tetőről, már berregett a kocsi motorja, percek alatt bepakolás, alig tudtam egy flakon Chardonnay-t a ládájukba tenni. (Barátomék, Laci és Betty közben pincéjükhöz kiérkezve, látva a nagy munkát, áthozták a bort a "mestereknek". Mire jók a barátok? Ha nekem nem jut eszembe, nekik igen. Bár az ő pincéjükben már van bor. Az enyémben még csak a munka.)

Összepakolás, takarítás, olyan csendben, mintha templomban lennénk. Ahogy megálltunk az ajtóban, az áhitat is megérkezett. A Bükkön még egyszer átsuhant a nap sárga fénynyalábja...

(Olvasd el az előzményt: "Se szőlőhöz, se borhoz...")

... semmi közöm nincs, mint a tablettás vagy az olcsó flakonos bornak. Ez első találkozásom a borral, mint fogalommal hét-nyolc évesen volt, amikor Máris szomszéd aszonta szüleimnek, hogy nem mennek át segíteni arrébb tenni a satupadot? Ez azt jelentette, hogy frissibe hozott egy üveg Kövidinkát a sarki, még vasrolós kisboltból és meg kellene levegőztetni. Mivel Máris szomszéd egy áldott jó ember volt, így a Kövidinkához és a satupad pakolásához is kellemes élményem fűződik.

Olyan környéken nőttem fel, ahol mindig csináltak bort, de amúgy jobb lett volna, ha nem. A bor, az bor volt, nem volt külön neve, hogy Chardonnay, vagy Rizling, vagy Furmint. Ezek olyan sportos borok voltak, azaz "mindent bele". A szaknyelv ezt couvenek, társításnak, házasításnak mondaná. Csak nem ezekre a borokra. Senkit nem akarok megbántani, de láttam a noha bor színét és most már láttam valódi bor színét. Szóval amelyik szőlőből erjesztett nedühöz azonnal kérik a szódás flakont, ott nagy bűnt követtek el a természettel.

Mondjuk ez nem teljesen igaz. nagybátyám a mai napig megissza a napi pohár vörösét. És az jó. És 83 éves. Úgyhogy az a bor jó.

A szamosháti nagyapámé is jó volt, pedig az sem egy borvidék. Igaz, nagyanyám csendesen rászoktatott a kis testes vörösre, mivel a reggeli teámat úgy készítette, hogy 3 kanál cukor, egy nagy löttyintés bor és a koromfekete darjeeling. No, ez volt az a bor, amelynek ízére emlékszem. Testes, sőt sűrű íze volt, szép gyümölcsös boltívvel és a végén nem durva kesernyével. Szerintem volt cukor adagolva a musthoz, mert szüret idején mindig program volt az olcsó kristálycukor beszerzése. A szőlője a kuszán futó, vastag törzses lugason lógott, tömör fekete fürtökben. De nem tudom, milyen fajta volt. Ahogy az ember öregszik, szeretné újra felfedezni életét, helyekben, ízekben. Én ezt az ízt kerestem.

És egyszer Polgi pincéjében megkínáltak Blauburgerrel, S nekem vissza jöttek a közel félévszázados emlékek. Nem hiszem, hogy a nagyapámnak Blauburgere lehetett, inkább vagy Kékoportó vagy Kékfrankos, amelynek keresztezéséből ez a szőlőfajta kikerekedett, de ugyan azt a sűrűséget, testet és végső matt érzést, gyümölcs ívet ekkor éreztem újra. Fiatalkorom legkommerszebb vörösbora, az Egri Bikavérnek is egyik alkotóeleme, leginkább színadó bora, de az én életemet is újraszínezte.

Ahogy a már említett hegyi szomszédom beszélgetős couveje, aki, ha ritkul a hegyi járásunk, mint egy aggódó apa rám telefonál, hogy "mikor jöttök már megint", Természetesen már nagyon hamar leinivitált a pincéjébe. Indítva a harmincéves törköly hordójától, a tavalyi főzésig, három-négy kétcentessel túlestünk a kóstoláson, majd következtek a gyümölcspálinkák, köztük a mandarin, amelyet a zöldségestől kapott és drága lelkével, feleségével megpucolt kisteherautónyi mandarinból főzött.

Nem akarom taglalni a pálinka végső mennyiségét, a hazautat át a  patakon keresztül, ahol a híd keskenynek bizonyult és a gabonakörök megjelenésének okát, de a lényeg, hogy a pálinkák között a pince hűvösében nagyon könnyűnek tűnő couvéjével marasztalt. Ennek a bornak nagyon kellemes, gyümölcsös illata van, szinte üdítő ízű középrésze és tompa savassága. De annál nagyobb ereje.

Azóta is alap borom ott a hegyen. Azért szeretem, mert minden évben más, attól függően, hogy melyik szőlője, hogyan terem. Szavajárása, hogy "ez a bor nem elég savas". Nincs képem bólogatni, hogy ja, igen hát ez nem elég savas, mert azt sem tudom mit kell érezni. Annyit tudok, hogy ha a végén ecetes savanyúságot érzek, akkor abból én nem kérek többet, még ha annak jó a savassága is. Izlelésről beszélek épp én, aki néhány éve úgy elveszítette az ízlelését, hogy egyszer az édest, egyszer a savanyút se, aztán még a csípőset sem éreztem. Hála a jó égnek ma már az apró különbségeket is jól érzem, amiben nem kis szerepe van, hogy hónapok óta nem gyújtottam rá.

Szóval a savasságnál tartottunk. Kétfélét tudok megkülönböztetni, az enyhén és az erősen matt érzést úgy a korty végén. Furcsa, hogy az erősen mattot kedvelem, de azt a bort csak kortyolni tudom. Az enyhén mattot sajnos inni is. Szomszédom beszélgetős bora ilyen, ugyanakkor a Chardonnay-ja pedig épp a másik. Itt már az illat is karakteres, egyértelmű, kicsit szúrósan "orrbamászó", majd a korty elején az egyértelmű aroma, hosszú lecsengéssel és a matt utóízzel. Nekem tiszta, egyértelmű bor.

Ha már orról beszélünk, nekem az égiek egy akkora heftit kanyarítottak, hogy ahogy szokták vala mondani "a fagyis háromszázért nem adja tele". De ez akkor járta, amikor 50 forint volt egy gömb. Szóval nekem az illatok dominálnak és sokkal erőteljesebben meghatározzák az ízérzéket. Ezért kedvelem jobban a gyümölcsös illattal intenzívebben indító borokat. Ilyen szomszédom couvee-je, amiben biztos van valamilyen erős illatú, zamatú. Ilyen a Furmint, de erről, mint mindenről van egy sztorim.

Baráti társasággal rendszeresen visszajártunk Tokajhegyaljára, ugyanabba a pincészetbe borvacsorára. A tulajdonos, miközben borait bemutatja, oda-odaült az asztalunkhoz. Azt hittem, hogy csak rápihen a következő előadásra, de aztán kiderült, hogy rém érzékeny szenzoraival figyelt. A vacsora közben egyszer odajött mellém és letett egy üveggel a néhánnyal korábban kóstolt borból. "Ez a maga bora Zoltán, ne is keresse tovább!" Igaza volt. Nem a friss, hanem a kétéves Furmint. Az illata csiklandózó, szinte kacag, íze végig intenzív, így nem durva a sav a végén.

Sorra jutnak eszembe a kicsiny faluban felfedezett borok, a Zengő, a másik szomszédom Kékfrankos roséja, a Kékoportó a pincesor elejéről. És most jövök rá, hogy mindegyik bor valakihez kötődik, borra, emberre, emberre, borra egyszerre gondolok. Olyan furcsa, mintha egyek lennének...

(Olvasd el az előzményt: "Szóval a pince...")

... kulcsa akkora, hogy azzal embert lehet ölni. De, ez el is várható egy majd százéves pincétől. Hozzá dukál a vastag faajtó, amelyet vasszegecsekkel díszítettek. A korábbi gazda egy semleges szürke festékkel a szögletesre kovácsolt szeg fejeket beolvasztotta a felrepedezett fába, így robusztussága sajnos nem látszik. De, ahol az idő keveredik, az épp a bejárat, hiszen a gyönyörű ősfaajtó elé egy olyan kerti kiskaput rittyentettek, amelyre igaz a nóta, hogy "zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve." A szocialista idők, fémipari présmaradványaiból heggesztett csoda. No, ez biztos repülni fog innen.

A többéves por és kosz mellett öt denevér fogadott a belépés után. Azonnal rövid cikázásba kezdtek, mert mondom talán egész életükben háborítatlanul hegyelhettek a padozat lécein fejjel lefelé. Az ajtó feletti szellőzőn minden éjszaka vadászni indultak és térték vissza nagy békével. No, ez véget ért. Nagyon sajnálom, teljesen humánusan és talpig betojva, egy seprűvel kezemben, "hess-hess drágáim, tűnjetek már" népi mondókát hajtogatva próbáltam őket a napfénybe kergetni. Sikertelenül. Nyomtak egy sikánt, oda vissza, mint a Forma-1-ben, majd a tőlem legtávolabbi szegletbe felkapaszkodtak és úgy forogtak összegubózva, mint karácsonyi dísz a hirtelen huzatban.

Behúzott nyakkal mértem fel a terepet. A "sutut", a másfél méter átmérőjű taposókádat, a későbbi korokat idéző darálót és kézi sajtolót. Kicsit elmerengtem megint az idő múlásán, az iparművészet és műanyagfröccsentés találkozásán, amikor az ivó flair székeire pillantottam.

Mindent áthatott a kellemes denevérguánó illata, amely a mennyiséget látva még visszafogottnak is volt mondható. Ace Ventura biztos örült volna ekkora mennyiségnek, de nem néztem utána a neten, mennyi a forgalmi értéke, lapátra érettnek tekintettem. Hogy mi minden fér bele a 30 négyzetméterbe, azt majd a későbbi takarítás mutatta meg, de hogy valaki valamikor valahol ipari mennyiségben használt TRINÁT festéket, azt a tíz ötliteres bádogrozsdálmány bizonyította.

Az igazi áhítat az óriás, piros vasajtó kinyitása után jött. Nem. Először a korom sötét és a késő nyári melegben mellbe vágó állandó 10 fok. A riolittufa lehellete. A tiszta, csodálatosan natúr levegő. Elő a mobiltelefont, zseblámpa funkció. Újabb négy denevér. Csak most csöppnyi, kétméteres testem betöltötte a pincelejárót, így a minidrakulák a vállamat simogatva tűntek ki az előtérbe. És a kintiekkel együtt azonnal vissza.

No, itt aztán tényleg megállt az idő. Bor híján, teljesen tiszta, penész nélküli, vájt falak, és egy penésszel borított lóca tűnt elő a fénypásztában. Rögtön a bejáratnál egy kétméter mély verem, ahova a gondos gazda eldugta a jó bort a fináncok elől, majd befedve azt, rágurított néhány üres, vagy félig üres hordót álcának. Közel tizenkét méter hosszon mindkét oldalt padka fut végig, amelyekre a hordó első karimája feküdt fel, hogy csapra verve még a kupa aláférjen. A pince végében aztán néhány szép hordó és lopó fogadott.

Meglepetésemre, az egyik padkán egy kalapács pihent, mintha néhány perce hagyta volna ott valaki. Ó, mondom, de jó lesz majd a vakolat leverésében. Ahogy hozzányúltam, mint a gyerek szmötyije, úgy porladt semmivé a nyele. És nem csak azért, mert a feje odarozsdált a kőhöz. A pince párája minden fát eltaknyosít előbb, utóbb.

Amikor kifelé jövet nem vettem figyelembe a pince és a saját méreteim közötti kompatibilitási problémát, csöndesen lefejeltem az egyik mennyezeti lámpát. Vízhatlan búrája megbillent és úgy liternyi víz ömlött a nyakamba. Ahogy alaposan megnéztem, az égő üvegteste ott úszkált a maradék lében. Nem épp az érintésvédelmi szakkönyvekbe való látvány volt.

A pinceházban a meleg ütött mellbe. Hogy nekem semmi nem jó! Volt egy kis ijedtség bennem és nem a denevérek miatt, hanem a munkát látva. És amit még a kosz takart és amit még nem is láttam!

Napnyugta előtt visszatértem. Bátorság, seprű, "eredjetek, no, ki!" népi rigmus jajongásával kitessékeletem a bőregereket, majd minden lyukat betömtem.

Másnap reggel kiderült, hogy nem volt tökéletes az akcióm. Egy denevér bent maradt. S nem a zárt hely okozta depresszió okozta a vesztét. Azon az éjszakán nem jutott táplálékhoz és vízhez...

(Olvasd el az előzményt: "Egyszerű a válasz...)"

...hát, hogy vettem egy pincét. De csak azt hittem, hogy ennyi. A helyiek rögtön azt kérdezték. „Oszt, bor, az van-e benne?” Mondom, hogyan lenne, most vettem, 15 éve ember nem tette bele a lábát. Erre megkaptam: „Akkor csak lukat vettél! A pince, bor nélkül, csak luk.”

A Bükk lábánál vagyunk, egy alig ezer lelkes falucskában, amely közel 500 pincével és több pincesorral büszkélkedhet. Ilyen a Berezdalja, a Pásti, a Fidóci, a Csecslápai, a Suragödri, a Pincevölgyi és a Kácsi úti. No, nekem, a Berezdaljai pincesor 200 pincéjéből, az alsó sorban sikerült megvennem egyet Mi az, hogy alsó sor? Ez a pincesor háromszintes. A pinceházak általában 20-30 négyzetméteresek, a hegyoldalba, a másik pincesor alá benyúlva, a riolittufába vájt pincék elé épültek. A felső sorok azért értékesebbek, mert onnan közvetlen kilátás van a Bükk vonulatára. No, meg az én présházam elől, annak ellenére, hogy az alsó soron van, mert ott véletlenül hiátusos a fasor a Hor patak partján. És ez a pince most már épp az enyém.

Illetve a luk. Kora nehezen behatárolható, de ha a benne talált szögletes óriásprésre, ahogy itt hívják „sutu”-ra az van vésve, hogy „keszu 1927”, akkor a pince épp száz év körül lehet, hiszen a megvételkor 2020-at írunk. Erről a „keszu”-rol csak annyit, hogy a házamra is az van írva, „keszu 1919”. Az, hogy „készült” nem lett volna autentikus kiírni?

Elhelyezkedése nem csak a hiányos fasor és a Bükk látványa miatt különleges, hanem épp szomszédos azzal a pincével, amelyet "mindentudó gugle" azonnal feldob, ha a településre rákeresünk. Ebben a pincében a falba kőkatonák vannak vésve, és a szájhagyomány úgy tartja, hogy csak akkor szabad egy jó borozás után elindulni a pincéből, "ha a kőkatonák dalra fakadnak".  "Mister gugle" még más pincéknél is mond ilyen szépségeket, de mivel azokat még nem láttam és nem a szomszédom, így egyelőre nem villogok vele.

Hát, a magam "lukával"  se villoghatok a Gacsó pince mellett, ez jól látható a képen. (Szemből állva jobbra van a "híres" pince, de szerintem ezt mondanom sem kellett volna.) Mindig megható nekem, még ha nyálasan hangzik is, hogy néhai tulajdonosára úgy emlékezik a kis márványfelirat, hogy "Őrízzenek örökké a kőkatonák." Mielőtt félreértés esne, nem kriptát, vagy emlékművet akarok építeni magamnak azzal, hogy rendbehozom, főleg a két kezemmel ezt a százéves csodát, de valahol a pince és az ember errefelé úgy összenő.

Na, egy kis kitérő, mindjárt érthető miért. Drága barátom ötvenedik születésnapjára az ő drága felesége kitalálta , vesz neki egy pincét. Talált is egyet, a vele szemben lakó néni 20 ezerre mondta. Hát nem volt nagyobb tényleg egy luknál, de a kilátás előle pazar volt. Engem bíztak meg, hogy járjak utána a földhivatalnál. Már akkor is gyanút kellett volna fognom, amikor tőle néhány méterre már kezdődött a temető, de a földkönyvek egyértelműen igazolták, hogy egy elhagyatott kriptát akart a néni barátosnémre rásózni, ami még nem is volt az ővé. Hogy ő pinceveremnek használta, az mindegy, egy kripta azért mégis kripta.

Mondjuk az is összenő az emberrel, méghozzá végleg, de a pince az legalább éltében. És hogy mennyire beszippantott, miközben sem őslakos nem vagyok, sem a borhoz nem értek és két korty után elalszom és buliromboló vagyok, na erről szól ez a blog.

Ha már itt tartunk, mennyire vagyok idevaló. Tíz éve vettem itt egy házat. Ha barátok meglátogatnak bennünket, levisszük őket kedves szomszédom pincéjébe. Ahol előbb utóbb teltház lesz. Ez is betér, az is betér. No, egy ilyen barátok itt vannak, ez is betér, az is betér estén a barátom azt merte mondani, látva, hogy a helyiek engem milyen kedvesen fogadnak, hogy "na Tapikám, e már idevalósi vagy!". Erre beállt a csend a pincében. Egy betérő pincés gazda felemelte göcsörtös ujjait vádlón és azt mondta: "Nem! Tapolcai itt még senki! Majd, ha a gyereke ide születik, az lehet gyüttment, az ő gyereke majd meg idevalósi."

No, ugyanennek a mutatóujjnak a tulajdonosa, amikor megtudta, hogy pincét vettem, és látta, hogy mit kínlódok a felújításával, mosolyogva azt mondta a minap: "na, a végén még falubéli leszel!"

Az talán sose, de pincegazda, az igen.