... a szó szoros és átvitt értelmében is. Az elrohadt mennyezeti deszkák, folyások a falon, és természetesen a messze virító lukak a tetőn egyértelműen jelezték, hogy vajmi kevés akadály jelent a csapadéknak a pinceházam fedése. Úgyhogy első dolgom volt, hogy létra a falnak, és fel a fellegekbe. Aztán a pokolba. Hát kicserélhetem én azt a néhány cserepet, de az annyit ér, mint halottnak a csók!

Akkor sorolom: a tető belső, a földtől nem látható széle és a hegyoldalt fogó kőfal találkozásánál, ahogy művelt sváb mondaná "óne misung", azaz se bádog, se malteres perem, de még egy rohadt nájlon sem akadályozta meg az esőt, hogy bezúduljon a padlásomra. Ha már bezúdulásnál tartunk: mondtam, hogy ez egy többszintes pincesor és én alul vagyok. És mivel a víz ismeri a gravitációt, - no, ha valami ismeri, az a víz -, szóval ha esik, akkor a felső sorból, ami útjában van magával hozva, a tetőmre jön a csapadék. Teszi ezt egy olyan faluban, ahol ha megindul a hegy, akkor a kerteken át zúdul le az alkalmi folyó, elárasztja az utcákat és "jútub" videók keringenek arról, amikor a menetrendszerinti volánjárat szügyig jár a sáros vízben. Úgyhogy a tetőmön vastagon állt a föld. Ami nem lenne baj, ha kővel fedett lenne, mint a pincék egy része errefelé. Ott még áldás is a föld, az adja a pinceház jó klímáját, lassan benövi a természet, a fű, a kökény, a boróka, olyan mint egy divatos ökotető. No, ilyen az én pincém két szomszédja. Az enyém föléjük nőve cserepes. A pincék között van egy kőcsatorna is a normál bádogcsatorna alatt, ami azt a vizet vezeti le, ami csak úgy folyik a hegyről. Hát van, de csak elméletileg, mert gyakorlatilag harminc év földje volt benne, a csatornámban, a tetőn.... te jó isten! "A kőfalak, leomlanak...," énekli Balázs Fecó és a Korál, és ez szó szerint látható volt a tetőm fölött, Illetve az, hogyan spórolták ki a kőfalat a tetőm mögül. Így bármikor újabb áradat indul meg, eláraszt engem. Hiába csináltatom meg a tetőt - ha egyáltalán a mester hozzáfér - ha rászakad a hegy.

Nincs az a fotó, ami visszaadja a helyzetet és az elkeseredésemet. Az első felvételt akkor tudtam készíteni, amikor már egy fél erdőt levágtam a tetőről és kiástam a lábamnak egy lyukat, amiben egyáltalán meg tudok állni. Erre a munkára még segítséget sem hívhattam, de még pénzért sem vállalja senki, olyan szemét munka. Így egy talicskát odatoltam  a fal tövébe, elektromos láncfűrésszel, fűszélvágóval (tetőre? baker!), lapáttal, kapával, kis kézi kapával, gyerek homokozó lapáttal és metszőollóval felszerelkezve, a vödröt a viharlámpa mellé akasztva belekezdtem a lehetetlenbe.

Azt kell mondanom, hogy még mindig van mit lehordani a tetőről. Csak addig akartam első lépésben eljutni - ára két köbméter föld lehordása volt - hogy a tetőhöz és a hátsó kőfalhoz hozzáférjünk.

Azért erre a lefolyó vályúra már büszke vagyok. A térdem, derekam, csukló már nem annyira. de így félúton ötven és hatvan közt már nem mindegy miért fáj valami?

És ekkor jött az én drága sógorom. Semmi köze az építőiparhoz, de tudtam róla, hogy precíz, igényes, türelmes és kibír engem is. Vállalta, hogy megemeli a hátsó kőfalat. Majdnem magát is sikerült megemelni, ugyanis a nagyobb köveket létrázva, a vállán vitte fel. A kőfal emelésében az a gond, hogy a terméskő formája, ha nem te faragod, sohasem kompatibilis a másikkal, úgyhogy Sógi olyan légózást csinált, hogy öröm volt nézni. Én csak hordtam neki a gyorsbetont, hajigáltam fel a kisebb köveket, lefelé hordtam a maradék földet.

Olyan falat kellett építenie, amely nem csak időlegesen, hanem talán végleg megfogja az eróziót, sőt a tető vonalánál eddig véget érő falat is meg kellett hosszabbítania, hogy a falat megkerülve ne törjön be a víz akadálytalanul. Sógi csodát művelt.

 Talán én is egy kicsit, hiszen legalább látszik a csatorna a föld alól ezen az oldalon. Messze van még a tökéletestől, amikor itt egy betonvályú fog futni a kivezetőig csilivili tisztán. De legalább hozzáférünk a tetőhöz.

Itt következett két hét anyagbeszerzés, szervezés, alkudozás az égiekkel, hogy esőmentessé tegyenek egy olyan napot, amikor egy helyre hozható uncsitesóm Atti, Gergő fia, az én Somi fiam és szerény személyem. Ja, és a Lindab mélybarna cserepeslemeze, kondenzációs filccel a hátán, hogy a páracseppek ne follyanak a nyakunkba, ha épp alatta borozunk, a 40 centire felszegezendő tetőlécek, és az őket rögítő facsavarok, kupás lemez, alá szivacspaplan, farkasfog, anyámkínja.. Atti és Gergő a rosszabb idős hétvégeken még nyomott egy Sparta versenyt vagy valamilyen akadálypályát levezetésképpen, Somi vagy a kosárlabdának vagy a női nemnek hódolt, én meg rágtam a kefét, hogy mikor lesz már tetőm.

És jöttek. És bontottunk. És repültek a cserepek. És... "Hát testvérem itt nagy a baj, nem végzünk estére..." Négy szarufa megadta magát. A csavarokat nem vitte a behajtó. Uccu fenyőgerendáért és deszkáért, kétkiló százas szegért. Miután mindent meghoztál..."Testvérem, van apró csavarod, hogy a lemez alá a farkasfogakat lerögzítsük? Kellene vagy 150." Én már nem megyek sehova, az évtizedek alatt összegyűlt szeg és csavarmaradványokat beleöntöttük egy méteres, zománcos lavórba, és addig turkáltuk, míg össze nem jött. De ment az idő, még a lemez sehol, a korhadt deszkák csak úgy szakadtak be alattunk a padláson.

Szerencsére a lemezek hosszát nem mértem el, így csak egy kis ponton kellett matematikázni a pótlás miatt. De ez egy kontyolt sátortető, úgyhogy harsogott a lemezvágó olló, hogy méretre vágjuk a csapott résznél a darabokat. Beképzelt volt a többesszém , mert csak Atti és Gergő volt a szakmunka, Somival, magasságunkat kihasználva, a nagy lemezeket adogattuk.

Attin, Gergőn is láttam, hogy fárad, becsülettel, precizitással csinálták, de drága, jó rokonuk szivató ágra kapcsolta őket ezzel a munkával. Szégyenem ide, szégyenem oda, drukkoltam, hogy a lemenő nap fényében még a kupás felkerüljön. Amikor Atti a gerincen ülve beszabta a kupás végét, hogy szépen zárjon meg is jegyezte: "Na, nem hittem volna, hogy végzünk!" Megint a többes számot használta, pedig csak magának és fiának köszönhette. Mi Somival, bár remegett a lábunk a fáradtságtől, csak segéderők voltunk. De annak, jók. És azt is tudom, hogy a testvérként szeretett uncsitesóm ezt a munkát csak nekem csinálta meg.

Ahogy leszálltak a tetőről, már berregett a kocsi motorja, percek alatt bepakolás, alig tudtam egy flakon Chardonnay-t a ládájukba tenni. (Barátomék, Laci és Betty közben pincéjükhöz kiérkezve, látva a nagy munkát, áthozták a bort a "mestereknek". Mire jók a barátok? Ha nekem nem jut eszembe, nekik igen. Bár az ő pincéjükben már van bor. Az enyémben még csak a munka.)

Összepakolás, takarítás, olyan csendben, mintha templomban lennénk. Ahogy megálltunk az ajtóban, az áhitat is megérkezett. A Bükkön még egyszer átsuhant a nap sárga fénynyalábja...

(Olvasd el az előzményt: "Se szőlőhöz, se borhoz...")