… mert eldöntöttem. S úgy járok, mint az elmúlt több, mint fél évszázadban, amit az életemnek mondhatok, hogy senkinek sem fog tetszeni. Kinek ezért, kinek azért, de senkinek nem ugyanazért. És senki nem hajlandó benne meglátni a logikát, csak azt, hogy miért nem tetszik neki. Egy dolgot azonban egész életemben következetesen tartottam: érzelmekkel nem lehet, nem szabad vitázni.  Azok vannak. Ha hülyeség az alapjuk, ha félelem, ha rosszindulat, ha butaság, ha egyszerűen semmi, akkor sem szabad vele vitatkozni.

Úgyhogy eldöntöttem. A pince egyszerre lesz ultramodern és ősrégi. Na, ez kiveri a biztosítékot, mint amikor az elektromos láncfűrésszel elvágod a saját vezetékedet bozótirtás közben.  Hogy értsük egymást, csinálok – pontosítok:  tákolok, eszkábálok, vagy ahogy szegény édesapám mondta volna: dikicselsz fiam, dikicselsz – egy ilyen most, ilyen lesz képet ide. Ezekhez a képekhez különös vonzódásom van. Azt is tudom, honnan ered. Rómában járva vettem egy olyan könyvet, ahol a nevezetes épületeket úgy mutatták be, hogy a jelenlegi állapotuk fényképére rá lehetett tenni egy fóliát, amely megmutatta, mit romboltak le az évszázadok, ezredek. A Forum Romanum, a Colosseum, a Capitolium, most is borzongtat, milyen építészeti csodák voltak. (Zárójelben, a zárójel: Ha már fanságnál tartunk, természetesen a görög gondolkodás kultúremlőjén nevelkedve, Szókrátesz, Plátón, Arisztotelész, a matematikában Euklidész a minden. De ezek a fene rómaiak, bár mindent ellopnák más kultúráktól, de abból újra várat építenek, míg a görögök hagyják az enyészetnek, amijük van. Úgyhogy víva Róma, forza Italia, hajrá Juventus!)

Visszatérve Rómából a mi kis falunkba, egyszerre lesz jelen külsőségében és belbecsében a modern és az eredeti. Ezért azonnali hatállyal visszaállítom azt a két kis ablakot a fronton, amit a korábbi tulajok szépen befalaztak. Kapni fog egy faragott kőkeretet imitáló keretet. Ez azért fontos, mert az a ház, amit először megvettem a faluban, ott a régi nyári konyhán a mai napig látható ez a kőkeret és benne az acél kereszt, rajta egy kovácsoltvas dísz. Errefelé így dívott 1906-ban. Nem szúnyogháló védte az ablakot, hanem vaskereszt, virággal. Mondjuk nemhogy a szúnyog bement rajta, de a macska is.

A következő újítás, hogy az ajtó körül egy méteres sugárban a ma kornak megfelelő simítás és kőpor lesz, ami az ablakoknál hirtelen átvált majd a csupasz kőfalba, szépen letisztítva és kifugázva, a fugák halványan megfestve.

Az 1972-es mintájú zöld kiskapu helyére egy kovácsoltvas rombuszrács jön, mögötte poliszander színt kap az öreg, szegecses pinceajtó és a kerete.

A korábban TSZ sárgára festett téglaberakás a bejárat felett is mélybarna színt kap, ahogy a lehető legkisebbre meghagyott villanyóra ajtaja is. A fal lábazatánál egy 60 centis beton lábazat készül, amelyen jól elfér két kis fa szék, közte egy – asztalként használható régi gönci hordóval. (Egyik szék az új részre, másik szék az ősi részre esik, de a hordón található boros flaskánál találkozik a jelen és a múlt. Ott van, nem?)

A belső résznél a feketére ázott mennyezet helyén fenyő lambéria  lesz. A keresztgerendák kapnak egy poliszander pácolást. (Minden vékony lazúrban feloldok keserűsót és rovarirtót, hogy ha a szú úgy gondolja, még a lazúros fát is elrágcsálná, akkor fossa össze magát füiig, vagy dögöljön meg. Saját fejlesztés, lehet, hogy hülyeség, de megnyugtat a tudat.)

Belül a front és a pincébe levezető ajtó körüli fal egyszerű meszelt fehér, míg az oldalfalak ugyanúgy, mint kint, részben kőig levertek és kifugázottak, részben fehérre festettek.

A logikát most feszítem fel a dizájnelemek mögé. Ez egy pinceház. Érdekes a klímája. Nem volt véletlen a két kis ablak elől, szellőző a bejárati ajtó és a pince ajtó felett sem.  Ennek a háznak lélegeznie kell, mert rajta keresztül lélegzik a pince is. A pincéből kikiáramló 9-12 fokos levegő ütközve a melegebb levegővel azonnal lecsapódik a falakon és a mennyezeten, ha nem szellőzik. (Ezért kapott kondenzációs filcet a cserepeslemez és nem páravető fólia van alatta.

Ergo: nem csomagolhatom be nikecellbe a pinceházat. Ugyanakkor ez a kőfal nem szívesen tartja magán a „ruhát”, mint a ledér lányok. Konkrétan levedlik. Mármint a fal. Ezért vagy dűbelezem rá a nikecelt és háló és nemes vakolat, vagy léczsámoly, gipszkarton és meszelés, hogy mögötte szellőzön a fal. Ez utóbbi természetesen csak belül. Ezért lesz tar a homlokzat fele és tar a belső fal egyharmada, hogy szelepet nyissak a falakon át. Hülyeség mi? De legalább átéléssel adom elő!

A pinceház ótentikus gyertyacsillárt kap – persze égőkkel – míg a pince cseppmentes, páramentes, folyóvízálló led-világítást. (Azért beszereztem néhány hagyományos lámpát is, mert sem az ördög, sem a nyirkosság nem alszik.) A pincében a hajdani veremben, ahol a fináncok elől eldugták a jóbort, ott egy bortrezor lesz, külön világítással.

És drága Gyula barátom meglepett három kishordóval és egy hozzájuk illő bortartóval. Ez fogadja majd a vendégeket, mellette egy cserépből égetett pálinkatartó totem lesz. A hordók után következnek a palackos borok, majd a három fémtartály (30 literesek). Ezt követi egy tálaló, majd a pince végében a falon körbefutó, kőlábon fapadok, párnázott ülővel és háttámasszal (természetesen, csak akkor visszük le, ha vendég van), az asztalok az óriási gönci hordók. Barnára festve, vöröslő abroncsokkal.

A pinceház berendezése puritán lesz. A százéves „sutuból” exkluzív pohártartót csinálok, a hatalmas taposókádat  felállítom és rögzítem a falhoz, beleaplikálok egy borhűtőt, körbepolcozom.

A nyári ivó rész csak padokból és asztalból áll majd. Hogy a falat ne csuszpákoljuk le a hátunkkal, Vajk barátom gyönyörű faragott támlái kerülnek fel a falra.

Huh. Eddig jutottam. Látom, mit akarok. Látom, hogy mit kell csinálni. Furcsa. Ez nem fékezz, nem fáraszt. Van ebben valami varázslatos. Mint abban a római könyvben. Ilyen volt, ilyen lesz. Megmarad a múlt, megjelenik a jövő. De nem ettől szép az élet? Nem ez maga az életünk? Ez az érzés… Nem több…

Ui: Csak a végére mertem idetenni az ilyen most, ilyen lesz fotómontázst, mert csak részben adja vissza azt, amit gondoltam... Kéretik nem röhögni és hörögni...