... se párhuzam. "erre én hogy kössék görcsöt?" Ezt láttam az én Sándor barátom szemében, amikor a pince mennyezetére felpillantott. Hogy mennyire pontos, éles a szeme, arról csak annyit mondanék, hogy sportlövő világbajnok, az 1988-as szöüli olimpián kicsi honunkat képviselte. Most itt áll egy szekercével a kezében, és természetesen ő a főnök. A szekerce nélkül is. Azért rajtam kívül még haptákban áll neki Zoltán barátom, aki horgászbajnok és Lali, aki Lali, és barátomnak mondhatom, a Mester meg tanítványának. Az őszintét megvallva ács és lambériázó kisiparosnak egyikünk sem mondható főfoglalkozása szerint, Sándor is először az egyetemen volt tanítványom, ahol a foglalkoztatáspolitika rejtelmeibe vezettem be, most már velem dolgozik. De mellette, ács, villanyszerelő, bútorasztalos, burkoló, vízszerelő és csak a gázhoz nem nyúl hozzá. Az itt nincs, úgyhogy szerepek fordultak, ő a főnök.

"Na, ugrás fel a padlásra a deszkákat leszedni, aztán a javát kiszegelni, nem bánom, ha flex-szel, mert a lambéria tetejére kell járó palló. A lambériák egy oldalát előre lent lefesteni, majd, ha feltettük, akkor könnyebb lesz felülről egybe kenni. A gerendákat vékony lazurral beengedni!" - foglalta össze napiparancsát Sándor, ami épp egy napnyi munkává vált.

"Én addig azt a megszottyadt gerendát aládúcolom. Vendégfa, csapolva, ácskapocs, alá egy colosdeszka, hogy az ékekkel a feszülést jól meg tudjuk oldani. Na, hajrá. Sör munka közben nincs."

Borospincében pláne. Azért, amikor nem nézett oda, a kellemesen hűs pincéből az autóba csempésztem néhány üveg rosét és száraz helyi couvee-t, de kizárólag estére.

Akkor most mindenki vegyen elő egy jó adag képzelőerőt. Egy szitává lyukadt tetőn, egy tűzfal mellett misung mentesen évtizedek alatt becsapó eső micsoda kárt tud tenni a gerendázatban és padlásdeszkában, micsoda súlya van az átázott vöröstölgy pallónak, ha kétméteres darabokban szegelték bele. Az egyik szétporlad a kezünkben, a másikban emberünkre akadunk, combosan kell felütni. feszegetni nem lehet, mert a gerenda bánja, úgyhogy Lali, a Sanyinak becécett ötkilós kalapáccsal, majd amikor az esélytelenné teszi a tevékenységünket, egy nagyobb deszkával egyszerűen alácsűr minden deszkavégnek. Ennek eredménye, hogy őt lent beteríti a kosz, por, pókháló, engem meg orrbaszexuál a felpattanó léc. Neki poralergiája van, nekem meg, mint már említettem balkezes közákpisztoly fogójának megfelelő heftim, úgyhogy ő maszkot, szemüveget vesz fel én meg olyan pózt, aminél nem talál el a felrepülő palló. És ezzel négy óra kínlódást írtam le. Ezidő alatt a nyugdíjas szakosztály, Zoltán, lekent 27 négyzetméter lambériát, a mester meg aládúcolt csöcsibaba módjára egy gerendát. (Áldassék érte a nevük és a kezük.)

Csak, hogy milyen a Mester. Mindig, mindenre megtanít bennünket. A munkája egyben egy pedagógiai és szakmai konferencia. Így az ácskapocs szögének és természetének rejtelmeibe is bevezetett bennünket, majd természetesen - szerinte - rosszul verte bele a gerendákba. Nem egymáshoz húzta, hanem egy milliméternyit eltávolította azokat. De nekem már sötétedésre elegem lett mindenből, úgyhogy azt mondtam, ha meglátom, hogy hozzányúl, hazazavarom.

Ahogy elfordultam és nem láttam, már ki is kapta, kicserélte. "Azt mondtad, hogy ha meglátod... megláttad? Nem. Na."

Mint négy covidos, úgy kraháltunk egész este. az állapotunkon jelentősen javított Gábor barátom dió és bodzapálinkája, Attila unokatesóm szabolcsi calvadosa, Attila szomszéd couvee-je, Bandi szomszéd roséja.

A Mester "végigdalolta" aludtában az éjszakát, Zoltán kétszer kiköltözött, én meg a plafont néztem kétségbeesetten. Lalit semmi sem zavarta.

Így hajnalban ő volt a legfrissebb és a Mester. Aki állítólag egész éjszak azon gondolkodott, hogyan tudja majd a trapéz alakúnak is csak becézhető pinceháznál párhuzamosra és merőlegesre álmodni a lambériát. Szerintünk szimplán horkolt.

A bükkaljai hajnal már a pincénél talált bennünket és messziről érkező uncsitesómat. Még a tetőn, a széllemezt akarta felhelyezni. ennek két akadálya volt, hogy a terméskő és a Lindab lemez nincs barátságban, nem olyan simulékonyak és a hegy felől olyan mély szürkeség jött, amely könnyeket csalt a szemembe meg az égiekébe is. Szügyig eláztunk.

A lambériások nem. Jó egy óra volt, mire kisakkozták és zsinórozták az indító szálat. Ezután meghallgatták a Mester, "hogy verjük be a szeget Lali!" előadását, majd neki kezdtek. "Ha egyszer kész leszek, kiülök a pince elé és csak a hegyeket fogom nézni!" - szólt a Mester. Nem sejtette, hogy a lebukó nap utolsó sugara fogja  az arcát paskolni, amikor idáig ér.

Sok beszédnek és kövér lánynak is nagy az alja, nem részletezem a második napot. Álljon itt az eredmény az ilyen volt, az ilyen lett.

Megérdemli a kis csapat is, hogy először pihenjen meg a tiszta, kitakarított pincémben, amire már csak egy belső vakolás és villanyszerelés vár. Amúgy Lali azért kapott hármast a két napnyi munkájára, mert az utolsó szeget rosszul verte be és az "ötösalát" két jeggyel lerontotta.

És nem maradhat el a Mester, ahogy megpihen és a messzibe néz...