Már beteges az a rajongás, amit a Bükkaljáért produkálok. De őszintén, ha egy februári reggelen, amikor a föld még kopog, ropog, de a levegő már lágyulni kész, van e szebb festőműhely, mint ez itt:

Amíg a villanyszerelőkre vártam, akik újra vezetékelik a pincét, a korábbi részben bemutatott terveim közül a pincében található borverem korlátját akartam lefesteni. De, ha már belekezdtem, a présházba szánt pad és asztal is új színt kapott.

Tippelem, hogy a blog sorait nem tanulja meg, mint egy verset a kedves olvasó, de az ismétlés a tudással egyenesági rokonságban van, szóval megismétlem: a pincében van egy másfél méter mély verem, ahova annak idején a fináncok elől eldugták a jó bort, befedték, rátettek néhány gyengébb minőséget rejtő dongását. Ebben a veremben szeretnék egy bortrezort csinálni, ahova a hosszan tartható, prémium borokat tenném. Lépcső vezetne le, de korlát szükséges a verem köré, hogy a mélység és a maligán bele ne szédítse a jóborisszákat.

Igen, ide egy szép kovácsoltvas korlát illene, de csókolom, kérdezzenek már rá, mennyibe kerül ma egy 90×170-es egyszerű kovácsoltvas kapu? A legolcsóbb ajánlat 120 ezer volt. Felejtős. Felmentem a kov-vas.hu ra, összeraktam a következő kapu nyersanyag szükségletét. Képzeljék, 21 ezerből kijöttem. Ha ugyanennyi a munkadíj, akkor sem 120 ezer, hanem még a fele sem.

Szóval nem akarok költeni százezreket egy korlátra. Egyelőre. Mert az az elvem, amikor egy új lakást vesz valaki, ne akarja elsőre tökéletesen berendeznie. Lakva jön rá, hogy hova, mit kell tennie, milyen színek és formák között érzi jól magát és amikor rájön, hogy a fejében megszületett berendezés szépnek szép, de neki nem komfortos, nem tudja hova tökítse el az útban lévő bútordarabokat. Ezért először olcsó, praktikus, ötletes berendezéssel kell kezdeni.

Na, az én korlátom maradék tornáckorlátból, maradék kerítéslécből és raklapból készült, megbolondítva kicsilányom egykori babaházának nyíló kapujával. A raklap léceit ívesre vágtam, akcióban vettem 7 liter színező festéket négyezerért, csak a legfelső réteg vastaglazúr. Indulásnak jó. Két vasoszlop köti majd össze a padlót és a mennyezetet, ehhez bilincselem majd a korlátot. 

Mondom beteges, hogy mennyire imádom ezt a panorámát.

De, ha már festeni kezdtem, a bejárati fakaput is rendbe tettem. Következzen egy ilyen volt és ilyen lett Igaz az "ilyen lett" már a villanyszerelés után van és jól látható az új kinti lámpa.

Szóval megérkeztek a villanyszerelők és bontani kezdtek:

De rögtön építeni is:

Szerettem volna a falba süllyeszteni a kábeleket, de amikor a présházba beléptem, rádöbbentem, hogy nem csak jót tettem azzal, hogy a tetőnél kiszedtem a földet a fal mellől, hanem rosszat is. Még ha bádogozással meg is oldom a vízelvezetést a faltól, vagy szigetelem, akkor is nedvesedni fog. Tehát nem lehet a falra semmi olyan burkolatot tenni, amely nem szereti a vizet.  Ezért lekaparom, csiszolom a falról a málni kész réteget, ezután bekenem csodakeverékemmel. Ha sikerül a kísérletem, akkor elárulom primitív összetételét. Ha nem, akkor meg minek.

Világítást kapott a verem, amiből a bortrezor lesz és aminek a szélére korábban bemutatott, lefestett korlát kerül.

A borospince fényárban úszik, rögtön látszik, mi a dolgom.

Két bortartóra hívnám fel a figyelmet, amelyek vashulladékból, illetve egy cipőtartóból készültek, díszítése egy virágfuttató rács. A hegesztésen kívül minden az én munkám. (Tudom, az öndícséret büdös, de az ember a saját szagát jól viseli.

Bekerültek a festett bútorok, de érdemes a mennyezet és a gerendák között betett deszka takarásokra is rápillantani, azt is most csináltam. Alatta betömtem a mennyezet és a faltető közötti réseket, majd a mennyezeti maradékból bevágtam a léceket. Vékony szegőlécek rögzítik, díszítik majd a léceket.

Utolsó feladat már csak a villanyoltás volt...