Tizenhat hónap telt el az utolsó bejegyzés óta. Fedje sűrű homály, hogy miért, legyen elég annyi, hogy átnéztem odaátra, de nem tetszett, s azt mondták, hogy oda csak a jók kellenek, tehát maradtam. Most meg itt van a nyakamon a falunap Cserépfalun. Nem hagyhattam olyan cábárosan a pincét, úgyhogy belecsaptam a lecsóba.

Az első lendülettel leültem a gaz közepén, hogy na most mivel kezdjek. Változtatni kell a külcsinen, mert a Nyitott Pince és Nótaúra útvonala elvezet majd augusztus 6-án a pincém előtt, úgyhogy legalább kívülről legyne rendben. Két nap szabadságot és a hétvégét szántam a nagy átalakításra. Félve csörrentettem meg a Mestert, hogy így váratlanul, miközben biztos valamelyik balatoni apartmanon végzik az utolsó símitásokat napi százezererért, szánna-e rám néhány órát. Mindent meg tudok csinálni - mondjuk nem a legfáinabb minőségben - de a pince külső vakolásába azért nem kezdenék bele. Egy női igennek nem örültem annyira, mint amikor az én Sándorom közölte, hogy a tesójával együtt szombaton érkeznek.

Na de addig? Ugrás az autóba, hat zsák gyorsbeton gyors beszerzése, aztán csákányt elő. Még jó, hogy apránként felhordtam otthonról a kimustrált szegélyköveket és járdalaapokat, így a a pince elé tervezett 80 centis előteraszba kezdtem. Volt ugyan egy negyven centis padka a fal alatt, de abban csak elesni lehetett, valamint inkább a fal felé lejtett, így még az esővizet sem vezette el. Bár mostanában még a hegyen sem gond ez, de a tervek szerint szeretnék padot és asztalkát tenni a pince fala elé, hogy kiülve egy pohár Chardonnay-val a Hór völgyét csodálhassam a naplementében.

A gond csak az, hogy a terep nem tekinthető egyszerűnek, a pince két sarka között harminc centi a szintkülönbség és a betonkeményre letaposott mésztörmelék alatt hajdani betonmaradványok és szikladarabok nehezítették a legózást. Mert, mondanom sem kell, nem az egész szegőbetonok voltak többségben. A kővágó flex is bejátszott gyakran, hogy az induláskor a vízszintet valahogy tartani tudjam. A fallal való párhuzamot még nehezebb volt, mert ha valami nincs egy több mint száz éves pince küslő falában, az a derékszög. Első lépésben az ajtóig sikerült a peremet leraknom, amivel sikerült egy akkora árkot teremtenem, amelynek feltöltésére a fél hegy köve is kevés lett volna.

Gondolkodásra azzal teremtettem időt, hogy egy kis fűszélvágóval a pincekörnyékén learattam a száraz gazt. A TESCO terméket - becenevenén a hokiketyerét - nem erre teremtették, úgyhogy többször cseréltem benne a vágódamilt, mint amennyit nyírtam vele, de arra pont jó volt, hogy kiszabadítsam azt a nyolc darab betonlapot, amit a kerítésfelújítás után otthonról ideszállíttattam. Ezek a kétméteres kerítésaljak, a rusztikus kőmintázattal a "majd jó lesz valamire" kategóriában feküdtek a gaz alján, három belőlük már nem bírta az idő vasfogának nyámmogását, a a betonacélok is kikandikáltak itt-ott belőlük. Néhány erőteljesebb csákánysuhintás után darabjaikra hullottak és mehettek a gödörbe. Követte őket megannyi bedöglött zsák cement és egyéb jobb sorsra szánt építőanyag, amit az eltelt hónapok használhatatlanná tettek. 

Ezután átmentem vízhordó lányba. Egy harminc literes tartállyal közkutat vadásztam a faluban. Összefoglalnám a hétvége szerencsétlenkedését. Egy közkutat ismertem a falu túlsó végén, ott kezdtem. Ahelyett, hogy szétnéztem volna. A tizedik tartály után megtaláltam egy közkutat a falu közepén. Szombaton, az utolsó tartálynál vettem észre, hogy van egy kis kék karos a pincesor végén is. Na ez vagyok én.

A kőszegély betontámaszt kapott kívülről,  a száraz gyorbetonba pedig beleágyaztam az otthonról kiselejtezett járóköveket. (Rusztikus, beton lapok, három féle méretben, de olyannyira bemohásodtak már, hogy itt autentikusnak tűnnek.) Alig vártam, hogy a kis padot és az asztal rátegyem, ahogy az egyik oldallal kész voltam.

Abban a pillanatban megérkezett drága pince- és házszomszédom, Attila, aki először kipróbálhatta építményemet. Szakmai véleménye annyi volt: "Már ihatnánk végre egy kis bort is itt ezen a padon!"

De sajnos mind a ketten kocsival voltunk.

A másik oldal megépítését nem részletezném, mert technológiailag semmiben nem különbözött az elsőtől. Csak még hat zsák gyorsbeton kellett hozzá, mert úgy ette, mintha valaki kérte volna.

Mivel sürgetett kőműves mestereim érkezése nem kezdhettem újabb szépészeti tevékenységbe. Az öreg gerendákra csak lambériát szegeztünk fel korábban, amire pakolni nem lehet ezért a már  - aranyáron - beszerzett colos deszkákkal úgy három négyzetmétert ledeszkáztam a padon és a felesleges, útban lévő nyersanyagokat, bútorokat, OSB lapokat felküzdöttem a padlásra.

Halk kopogásra lettem figyelmes a fém tetőn. A pince elé kilépve borongós ég és nyolc csepp eső fogadott. Kiélveztem a hónapok óta nem érzett áldást. Konkrétan nyolc cseppet. A Hór völgye pedig már teljesen kiszáradva...

 Egész éjszaka bennem volt a benga, hogy míg a mesterek dolgoznak én miben tudok előrehaladni. A padok falhoz rögzítése, a bortartó falhoz rögzítése, a bortrezor lépcsőjének fixálása, a trezor korlátjának kiépítése....

Hamar jött a reggel és a Szilágyi fivérek sem késtek. Fél hétkor már keverték az első simító anyagot és megkezdték a picében a kőpad kivágását.

Én meg rohangáltam, mint pók a falon a vízért és újabb adag anyagért, mert a fal úgy ette, mint .... de ezt már más ügyben mondtam. 

A saját tervekből csak annyi maradt, hogy a padot és a bortartót a falhoz rögzítettem....

illetve előtte a bortartóra vakondhálót tettem.

No, ez magyarázatot igényel. Drága szomszédommal, aki véletlenül szintén Szilágyi névre hallgat, összeheggesztettünk egy bortartó állványt, de sajnos azzal a technikai hibával, hogy ha a két vascsőről lecsúszik egy üveg, akkor leboríthatja az összes felpakolt bort. Így azt találtam ki, hogy fekete, szinte láthatatlan műanyag hálót, vakondhálót gyorskötözőztem fel minden "polcra", így ha megcsúszik egy üveg, a feszes háló megfogja, visszaigazítható. Dikics, de jó megoldás. A maradék vakondháló pedig jó lesz a pince vaskapujára, hogy a kéretlen látogatók - macska, róka, patkány - ne fáradjon be a pinceházba. Különösen azért, mert - a nehezebb időkre készülve - a mezőberényi kolbászok is itt szikkadnak. Két vízhordás között - a lomokban talált kampók és láncdarabok segítségével - még kolbászakasztót is szerkesztettem.

 És beindul a kreativitás. Az otthon készített vaslábakra kerül két kerítésalja és kész a rusztikus borozóasztal a hűs pincében.

És ha már maradt belőle három darab, abból lesznek az ülőpadok a szalonnasütő körül. 

A maradék lambériából fedést kap a villanyóra, a Szilágyi fivérek gyorsan elköszönnek. Előtte pinceszomszédom, Attila még borral kínálná őket, de kiderül, hogy semmilyen alkoholt nem fogyasztanak, bár kőművesek. Meg is jegyzi Attila bá. "á, ezek nem rendes emberek, hogyhogy nem isznak bort?" Lehet, hogy csak itt a faluban osztanák a véleményét.

És most itt tartunk.