Eddig oltrári sikertörténetként tudtam megírni a pincefelújítást, olyannyira, hogy már-már a hitelesség határát súrolta heroikusnak beállított küzdelmem. úgyhogy, itt az ideje, hogy lerántsam magam is a földre és számba, sorba vegyem, hányszor és hányszor találtam magam a történések szívó ágán.
Kezdjük a kisebbekkel. Elveszítettem a csatát a családommal szemben az 1921-ben készített és általam nagy műgonddal úgy-ahogy rendbehozott óriáspréssel, azaz a sutuval kapcsolatban. Én büszkén mutogattam volna a hozzám betérőknek a múzeális darabot, amelyből akár egy pohár- és bortartót is fabrikáltam volna. de győzött a konokság és a túlerő, úgy tűnik, nem illik a pinceház dizájnjába a sutu. Egy biztos, attól sokkal nagyobb helyet foglal el a szú és az idő által továbbporladó eszköz, minthogy a maga és a megmutogatás eszközeként ott hegyeljen. A belső meszelés és faljavításkor is majdnem belerokkantam, amikor annyira szerettem volna arréb tenni, hogy mögé férjek. Nosza, keresni kezdtem neki gazdát, helyben és a neten is.
A faluban híre ment. Ripp és ropp ott termett pince- és egykor házszomszédom, Attila bácsi, hogy ne adjam én azt senkinek, adjam a falunak. Úgy voltam vele, hogy mindegy ki köszöni meg néhány liter borral, úgyhogy felhatalmaztam, hogy tárgyaljon a falu előljáróival a sutu érdekében. Kiderült, hogy amúgy is akar a falu egy bemutató tájházat, oda épp jó volna. Még az önkormányzati testület is megtárgyalta a présem ügyét és már keresik is neki a helyet. addig én még kerülgethetem, De legalább már a jó sorsa látómesszeségben van. Úgyhogy most intsünk egy érzelmes búcsút a sutunak:
Ahogy én is búcsút intettem néhány nagyra törő tervemnek. Részben az idő, részben pedig anyagi okok miatt és mert nem is találtam rá megfelelő embert, aki megcsinálja. A szépen kifugázott terméskő fal helyett meg kellett elégednem a levakolt, meszelt fallal. Az idő annyiban szorított, hogy a falunap és ezzel együtt a nyitott pincék napja közelített és nem akartam félkészen hagyni a pinceházat, a pincesor csúfságára. Mondjuk, van azért jónéhány elhanyagolt pince errefelé, de azokat inkább tekinthetjük arculati elemeknek, az enyémen konkrétan látszott, hogy félkész.
A Kőműves Kelemen játékom egy kicsit korábban kezdődött, mert egy lakásfelújítás alkalmával három, műanyag külső bejárati ajtó cseréjekor a régi (az egyik 3 éves sem volt, kettő világító ablakos) ajtót elkérte tőlem a Mester, hogy majd ledolgozza az ellenértékét. No, itt volt az alkalom, jöttek is időben, vakoló anyag bekészítve. Majd csöndesen megkérdezte, hogy ugye kettőjük szakemberi napszámát, összesen 80 ezret azért kifizetem. Már nemet nem tudtam mondani és ezzel a 3 ajtó ellenértékét konkrétan el is feljthettem. Nem akarom beárazni így a vakolást, de ha azt mondom, hogy 7 és 12 óra között elkészültek vele, "nem kell azt annyira lesimítani, autentikusan hagyjuk így a pincéhez", akkor mindenki sejtheti mennyi munka volt és a fél napszámot sem kaptam vissza.
Bárki bejön a pincémbe, a harmadik kérdése az, hogy a szőlő akkor hol lesz? Hiába mondom, hogy ahhoz nem értek, ezért készen veszem mások jó borát, befészkeli magát a csalódottság a szemükbe. Egye-fene, úgy gondoltam, csinálok otthon egy kis lugast és a vesszőtől a termésig azon begyakorolom a szőlő kezelésének fortélyait.
Már az első lépésnél megbuktam. pedig mindent megtettem az ügy érdekében. Tibolddarócról érkeztek a bivalyerős vesszők, amit a barátom trágyalében áztatva duzzasztott addig, míg az iskolát meg nem csináltam belőle. Ahogy azt a vesszők küldője kérte, egy szemet hagyva a vesszőkön iskolát csináltam, beiszapoltam, még sűrű komposztos anyaggal meg is tápláltam. Olyan szép volt, hogy ihaj!
A tavaszi meginduláskor a 20 szálból 15-17 darab meg is indult, 10-12 már levelet is hozott. A végén egy élte túl az egészet. Foghatnám az aszályos évre, de nem, mert locsoltam. No, ebből nem lesz lugas.
Hogy valami jót is mondjak. Szerencsére jófajta mészfestéket vettem, két kenésre szépen takarja kivülről a pinceházat. Belül aztán kínlódtam becsülettel, míg száz év máladékát lecsiszoltam a falról, a nagyobb gödröket begletteltem, egy kis gipszes mésszel beáztatva a falat lealapoztam, mad helyenként három-négy rétegben egy hozzávetőlegesen szép belsőt összehoztam. Úgy döntöttem, hogy majd ott fogom alaposan kijavítani a falat, ami látszik a berendezések fölött, között, nem kínlódok olyan sarokkal, amit szekrény takar majd. Hallom drága édesapámat onnan fentről, hogy "tákolsz megint fiam, tákolsz", De értsd meg apa, már csak ennyire futotta. Azért ez is elmegy, nem?
Ilyen volt:
Ilyen lett:
Ilyen volt:
Ilyen lett:
