... semmi közöm nincs, mint a tablettás vagy az olcsó flakonos bornak. Ez első találkozásom a borral, mint fogalommal hét-nyolc évesen volt, amikor Máris szomszéd aszonta szüleimnek, hogy nem mennek át segíteni arrébb tenni a satupadot? Ez azt jelentette, hogy frissibe hozott egy üveg Kövidinkát a sarki, még vasrolós kisboltból és meg kellene levegőztetni. Mivel Máris szomszéd egy áldott jó ember volt, így a Kövidinkához és a satupad pakolásához is kellemes élményem fűződik.

Olyan környéken nőttem fel, ahol mindig csináltak bort, de amúgy jobb lett volna, ha nem. A bor, az bor volt, nem volt külön neve, hogy Chardonnay, vagy Rizling, vagy Furmint. Ezek olyan sportos borok voltak, azaz "mindent bele". A szaknyelv ezt couvenek, társításnak, házasításnak mondaná. Csak nem ezekre a borokra. Senkit nem akarok megbántani, de láttam a noha bor színét és most már láttam valódi bor színét. Szóval amelyik szőlőből erjesztett nedühöz azonnal kérik a szódás flakont, ott nagy bűnt követtek el a természettel.

Mondjuk ez nem teljesen igaz. nagybátyám a mai napig megissza a napi pohár vörösét. És az jó. És 83 éves. Úgyhogy az a bor jó.

A szamosháti nagyapámé is jó volt, pedig az sem egy borvidék. Igaz, nagyanyám csendesen rászoktatott a kis testes vörösre, mivel a reggeli teámat úgy készítette, hogy 3 kanál cukor, egy nagy löttyintés bor és a koromfekete darjeeling. No, ez volt az a bor, amelynek ízére emlékszem. Testes, sőt sűrű íze volt, szép gyümölcsös boltívvel és a végén nem durva kesernyével. Szerintem volt cukor adagolva a musthoz, mert szüret idején mindig program volt az olcsó kristálycukor beszerzése. A szőlője a kuszán futó, vastag törzses lugason lógott, tömör fekete fürtökben. De nem tudom, milyen fajta volt. Ahogy az ember öregszik, szeretné újra felfedezni életét, helyekben, ízekben. Én ezt az ízt kerestem.

És egyszer Polgi pincéjében megkínáltak Blauburgerrel, S nekem vissza jöttek a közel félévszázados emlékek. Nem hiszem, hogy a nagyapámnak Blauburgere lehetett, inkább vagy Kékoportó vagy Kékfrankos, amelynek keresztezéséből ez a szőlőfajta kikerekedett, de ugyan azt a sűrűséget, testet és végső matt érzést, gyümölcs ívet ekkor éreztem újra. Fiatalkorom legkommerszebb vörösbora, az Egri Bikavérnek is egyik alkotóeleme, leginkább színadó bora, de az én életemet is újraszínezte.

Ahogy a már említett hegyi szomszédom beszélgetős couveje, aki, ha ritkul a hegyi járásunk, mint egy aggódó apa rám telefonál, hogy "mikor jöttök már megint", Természetesen már nagyon hamar leinivitált a pincéjébe. Indítva a harmincéves törköly hordójától, a tavalyi főzésig, három-négy kétcentessel túlestünk a kóstoláson, majd következtek a gyümölcspálinkák, köztük a mandarin, amelyet a zöldségestől kapott és drága lelkével, feleségével megpucolt kisteherautónyi mandarinból főzött.

Nem akarom taglalni a pálinka végső mennyiségét, a hazautat át a  patakon keresztül, ahol a híd keskenynek bizonyult és a gabonakörök megjelenésének okát, de a lényeg, hogy a pálinkák között a pince hűvösében nagyon könnyűnek tűnő couvéjével marasztalt. Ennek a bornak nagyon kellemes, gyümölcsös illata van, szinte üdítő ízű középrésze és tompa savassága. De annál nagyobb ereje.

Azóta is alap borom ott a hegyen. Azért szeretem, mert minden évben más, attól függően, hogy melyik szőlője, hogyan terem. Szavajárása, hogy "ez a bor nem elég savas". Nincs képem bólogatni, hogy ja, igen hát ez nem elég savas, mert azt sem tudom mit kell érezni. Annyit tudok, hogy ha a végén ecetes savanyúságot érzek, akkor abból én nem kérek többet, még ha annak jó a savassága is. Izlelésről beszélek épp én, aki néhány éve úgy elveszítette az ízlelését, hogy egyszer az édest, egyszer a savanyút se, aztán még a csípőset sem éreztem. Hála a jó égnek ma már az apró különbségeket is jól érzem, amiben nem kis szerepe van, hogy hónapok óta nem gyújtottam rá.

Szóval a savasságnál tartottunk. Kétfélét tudok megkülönböztetni, az enyhén és az erősen matt érzést úgy a korty végén. Furcsa, hogy az erősen mattot kedvelem, de azt a bort csak kortyolni tudom. Az enyhén mattot sajnos inni is. Szomszédom beszélgetős bora ilyen, ugyanakkor a Chardonnay-ja pedig épp a másik. Itt már az illat is karakteres, egyértelmű, kicsit szúrósan "orrbamászó", majd a korty elején az egyértelmű aroma, hosszú lecsengéssel és a matt utóízzel. Nekem tiszta, egyértelmű bor.

Ha már orról beszélünk, nekem az égiek egy akkora heftit kanyarítottak, hogy ahogy szokták vala mondani "a fagyis háromszázért nem adja tele". De ez akkor járta, amikor 50 forint volt egy gömb. Szóval nekem az illatok dominálnak és sokkal erőteljesebben meghatározzák az ízérzéket. Ezért kedvelem jobban a gyümölcsös illattal intenzívebben indító borokat. Ilyen szomszédom couvee-je, amiben biztos van valamilyen erős illatú, zamatú. Ilyen a Furmint, de erről, mint mindenről van egy sztorim.

Baráti társasággal rendszeresen visszajártunk Tokajhegyaljára, ugyanabba a pincészetbe borvacsorára. A tulajdonos, miközben borait bemutatja, oda-odaült az asztalunkhoz. Azt hittem, hogy csak rápihen a következő előadásra, de aztán kiderült, hogy rém érzékeny szenzoraival figyelt. A vacsora közben egyszer odajött mellém és letett egy üveggel a néhánnyal korábban kóstolt borból. "Ez a maga bora Zoltán, ne is keresse tovább!" Igaza volt. Nem a friss, hanem a kétéves Furmint. Az illata csiklandózó, szinte kacag, íze végig intenzív, így nem durva a sav a végén.

Sorra jutnak eszembe a kicsiny faluban felfedezett borok, a Zengő, a másik szomszédom Kékfrankos roséja, a Kékoportó a pincesor elejéről. És most jövök rá, hogy mindegyik bor valakihez kötődik, borra, emberre, emberre, borra egyszerre gondolok. Olyan furcsa, mintha egyek lennének...

(Olvasd el az előzményt: "Szóval a pince...")