Ez a legrosszabb időszak. Egy nagyobb munka - jelesül a külső, belső vakolás - a következő fázis, így mindazzal hoppon vagy, ami utána következhet. Az előjárda, az ajtó festése, a villanyszerelés. A vakolásnak meg nem kedveznek a késő őszi, kora téli napok.

Na, azért ilyenkor is van mit tenni. Például fogadni a becsesebbnél becsesebb ajándékokat. A legkedvesebb ez a két kőkorong, ami majd a pince falát fogja díszíteni, úgyhogy rögtön át is kellett gondolnom a látványtervet.

Ehhez a díszekhez finom, fehér háttér illik és nem a fugázott kőfal. Az ablakokat így nem nyitom meg, az már sok lenne a jóból. Ezt a két kőkorongot Hajdúhadházon öntötték ki, valójában taposókőnek készült, de nálam nem járda lesz belőle, hanem falidísz. Ki kell vágni a helyét a falból és jól beragasztani, nehogy valakit vállon veregessen, ha bódultában nekidől.

Csak a rossznyelvek szerint a lomtalanítás és "drágaszépéletepárja" rosszalló tekintete miatt került elő az a hordóállvány - hordókkal - barátom pincéjéből, ami most picinyke renoválásra vár. Olyan örömmel adta, mert. bár ő is abban gondolkodott, hogy bortartóvá válik, el is készíttette az állványt, felújíttatta a hordókat, de ahogy beletette a bort, úgy is öntötte ki belőle. Hát, nem éppen úgy, de ezt fedje legalább olyan sűrű homály, mint...

Ha néki kár, ám légyen nékem haszon, különösen, ha örömmel adta és úgy láttam, élete párjának is megnyugvás csillant a szemében. Most arra vár, hogy az abroncsokat a helyére üssem, meleg vizes átmosás után valaki kikénezze nekem.

Bár gyáva népnek nincs hazája, de kedvenc szakíróim óva intenek, hogy mély tüdőre vegyem a kénfüstöt. S, amilyen béna vagyok, az első slukkot én kapnám nem a hordó. Pedig tudom, hogy szépen bele kellene engedni, úgy, hogy a hordó közepén kezdjen el füstölögni. De, mi van, ha beleejtem? Honnan tudom, hogy sok, vagy kevés a kén?

Már egy hordóval is kínlódok, de én már szőlőt akarok. Azt is miért? Mert a kisbótos Zsuzsika aszonta, "ház van, pince van, szőlő mikó lesz?"

"Mikó", "mikó"? Hát, ha ültetek. Amúgyis loboncos a vadszőlőm a hegyi háznál, inkább csúnya, mint szép, így van szívem kivágni tövestől. Különösen, mert szemét módon, a földön, fű között, sunyizva terjed, nem győzöm kiírtani. Úgyhogy, most szőlő megy a helyébe. De milyen? Nagyon tudományosan megszerveztem, megterveztem: mindenféle. Amit csak innen-onnan kapok, azt ültetem. Majd a töveket felcímkézem, hogy milyen fajta, oszt olyan lesz, mint egy arborétum. Borburétum. Vinorétum. Szóval olyan sportos. Mindent bele. Bor nem lesz belőle, de kicsiben meg kell tanulni a szőlő gondozását. Hátha valamit megsúgnak nekem ezek a tőkék a tutiból.

Mert ugye már írtam a bakatorról, hogy abból szeretnék néhány tövet, és ha egyszer módom lesz rá, és nem pusztul ki nálam a kísérleti egyed, akkor megpróbálnám nagyobb mennyiségben. Szeretnék Csabagyöngyét, mert állítólag az a leghamarabb termő és abból lesz legkorábban az újbor. Olaszrizlingre is gondoltam, mert ezen a vidéken jól érzi magát és jól házasítható bora van. Amit imádok, az az Irsai Olivér és a Cserszegi Fűszeres. A kíváncsiság hajt, hogy milyen lehet a szőlője. Ugyanis itt aztán keresztbe-kasba voltak a keresztezések, mert a Csabagyöngye összefeküdt a Pozsonyi Fehérrel, ebből született az Irsai Olivér, aki elhált a Piros Traminivel, amiből a Cserszegi Fűszeres fogant. Na, ez a könnyűvérű banda jól elférne az én kísérleti lugasomban.

Azért mégis csináltam valamit a pincén. Mondjuk úgy, tákoltam. Mert van néhány alaptulajdonságom, amelyek konkrétan kioltják egymást. Maximalista vagyok, nálam a tökéletes, a pipec a minimum. Ugyanakkor fukar, sóher is, nem szívesen költök olyanra, amit vagy meg tudok csinálni, vagy nem bízok abban, hogy jó mester kapok. De uncsitesómat vagy Sándort, a bajnokot nem a fukarság miatt hívtam. Bennünk vakon megbízok, precizitásuk, maximalizmusuk még az enyémen is túltesz. Nem kellett mellettük állni, magyarázni, mit is akarok. Sőt! Nem is akartam őket ezzel megsérteni. Harmadsorban azonban ultrabéna vagyok, de mértéktelenül lelkes. Na, ez még egy katasztrofális párosítás. Úgyhogy tákolok. Most mínusz "nyóc" fokban, fémtetőn, igaz tetőlétrán próbáltam a girbegurba terméskő falba egyenes hornyot vágni kővágó korongos sarokcsiszolóval, hogy a horonyba egy bádogperemet csúsztathassak. Most úgy néz ki a tetőm, hogy a cserepes lemez, a hátsó tűzfalánál gyári vízlevezető, de mivel az nem tud simán felfeküdni a terméskő támfalra, kifújtuk purhabbal, misung csíkot kapott, majd ezt követően egy tízcentis lindab fedést, kisereszt. Ez fedi az illesztést. Ezt a kisereszt eresztettem be a kőbe, porózus felületen is tapadó ragasztóba. A ragasztó olyan "kemény" volt, hogy a kinyomó inkább megmihálylott, de nem tolta ki a tölteléket. Úgyhogy flex-szel kivágtam a tubus oldalát és spaknival kentem a horonyba a ragasztót. A kiseresz áll, mint "Katiban a gyerek!", bár egy ilyen szólásért fel is jelenthetnek ebben a "metós" világban. A lényeg, hogy áll. Mint,.. de ezt hagyjuk. Miért nem fotózom le, hogy mit csináltam? Mert csak messziről szép. De onnan szép. Mint a deres Bükk, amit a tetőről fotóztam.