Eddig oltrári sikertörténetként tudtam megírni a pincefelújítást, olyannyira, hogy már-már a hitelesség határát súrolta heroikusnak beállított küzdelmem. úgyhogy, itt az ideje, hogy lerántsam magam is a földre és számba, sorba vegyem, hányszor és hányszor találtam magam a történések szívó ágán.

Kezdjük a kisebbekkel. Elveszítettem a csatát a családommal szemben az 1921-ben készített és általam nagy műgonddal úgy-ahogy rendbehozott óriáspréssel, azaz a sutuval kapcsolatban. Én büszkén mutogattam volna a hozzám betérőknek a múzeális darabot, amelyből akár egy pohár- és bortartót is fabrikáltam volna. de győzött a konokság és a túlerő, úgy tűnik, nem illik a pinceház dizájnjába a sutu. Egy biztos, attól sokkal nagyobb helyet foglal el a szú és az idő által továbbporladó eszköz, minthogy a maga és a megmutogatás eszközeként ott hegyeljen. A belső meszelés és faljavításkor is majdnem belerokkantam, amikor annyira szerettem volna arréb tenni, hogy mögé férjek. Nosza, keresni kezdtem neki gazdát, helyben és a neten is. 

A faluban híre ment. Ripp és ropp ott termett pince- és egykor házszomszédom, Attila bácsi, hogy ne adjam én azt senkinek, adjam a falunak. Úgy voltam vele, hogy mindegy ki köszöni meg néhány liter borral, úgyhogy felhatalmaztam, hogy tárgyaljon a falu előljáróival a sutu érdekében. Kiderült, hogy amúgy is akar a falu egy bemutató tájházat, oda épp jó volna. Még az önkormányzati testület is megtárgyalta a présem ügyét és már keresik is neki a helyet. addig én még kerülgethetem, De legalább már a jó sorsa látómesszeségben van. Úgyhogy most intsünk egy érzelmes búcsút a sutunak:

Ahogy én is búcsút intettem néhány nagyra törő tervemnek. Részben az idő, részben pedig anyagi okok miatt és mert nem is találtam rá megfelelő embert, aki megcsinálja. A szépen kifugázott terméskő fal helyett meg kellett elégednem a levakolt, meszelt fallal. Az idő annyiban szorított, hogy a falunap és ezzel együtt a nyitott pincék napja közelített és nem akartam félkészen hagyni a pinceházat, a pincesor csúfságára. Mondjuk, van azért jónéhány elhanyagolt pince errefelé, de azokat inkább tekinthetjük arculati elemeknek, az enyémen konkrétan látszott, hogy félkész.

A Kőműves Kelemen játékom egy kicsit korábban kezdődött, mert egy lakásfelújítás alkalmával három, műanyag külső bejárati ajtó cseréjekor a régi (az egyik 3 éves sem volt, kettő világító ablakos) ajtót elkérte tőlem a Mester, hogy majd ledolgozza az ellenértékét. No, itt volt az alkalom, jöttek is időben, vakoló anyag bekészítve. Majd csöndesen megkérdezte, hogy ugye kettőjük szakemberi napszámát, összesen 80 ezret azért kifizetem. Már nemet nem tudtam mondani és ezzel a 3 ajtó ellenértékét konkrétan el is feljthettem. Nem akarom beárazni így a vakolást, de ha azt mondom, hogy 7 és 12 óra között elkészültek vele, "nem kell azt annyira lesimítani, autentikusan hagyjuk így a pincéhez", akkor mindenki sejtheti mennyi munka volt és a fél napszámot sem kaptam vissza.

Bárki bejön a pincémbe, a harmadik kérdése az, hogy a szőlő akkor hol lesz? Hiába mondom, hogy ahhoz nem értek, ezért készen veszem mások jó borát, befészkeli magát a csalódottság a szemükbe. Egye-fene, úgy gondoltam, csinálok otthon egy kis lugast és a vesszőtől a termésig azon begyakorolom a szőlő kezelésének fortélyait.

Már az első lépésnél megbuktam. pedig mindent megtettem az ügy érdekében. Tibolddarócról érkeztek a bivalyerős vesszők, amit a barátom trágyalében áztatva duzzasztott addig, míg az iskolát meg nem csináltam belőle. Ahogy azt a vesszők küldője kérte, egy szemet hagyva a vesszőkön iskolát csináltam, beiszapoltam, még sűrű komposztos anyaggal meg is tápláltam. Olyan szép volt, hogy ihaj!

A tavaszi meginduláskor a 20 szálból 15-17 darab meg is indult, 10-12 már levelet is hozott. A végén egy élte túl az egészet. Foghatnám az aszályos évre, de nem, mert locsoltam. No, ebből nem lesz lugas.

Hogy valami jót is mondjak. Szerencsére jófajta mészfestéket vettem, két kenésre szépen takarja kivülről a pinceházat. Belül aztán kínlódtam becsülettel, míg száz év máladékát lecsiszoltam a falról, a nagyobb gödröket begletteltem, egy kis gipszes mésszel beáztatva a falat lealapoztam, mad helyenként három-négy rétegben egy hozzávetőlegesen szép belsőt összehoztam. Úgy döntöttem, hogy majd ott fogom alaposan kijavítani a falat, ami látszik a berendezések fölött, között, nem kínlódok olyan sarokkal, amit szekrény takar majd. Hallom drága édesapámat onnan fentről, hogy "tákolsz megint fiam, tákolsz", De értsd meg apa, már csak ennyire futotta. Azért ez is elmegy, nem?

Ilyen volt:

Ilyen lett:

Ilyen volt:

Ilyen lett:

Tizenhat hónap telt el az utolsó bejegyzés óta. Fedje sűrű homály, hogy miért, legyen elég annyi, hogy átnéztem odaátra, de nem tetszett, s azt mondták, hogy oda csak a jók kellenek, tehát maradtam. Most meg itt van a nyakamon a falunap Cserépfalun. Nem hagyhattam olyan cábárosan a pincét, úgyhogy belecsaptam a lecsóba.

Az első lendülettel leültem a gaz közepén, hogy na most mivel kezdjek. Változtatni kell a külcsinen, mert a Nyitott Pince és Nótaúra útvonala elvezet majd augusztus 6-án a pincém előtt, úgyhogy legalább kívülről legyne rendben. Két nap szabadságot és a hétvégét szántam a nagy átalakításra. Félve csörrentettem meg a Mestert, hogy így váratlanul, miközben biztos valamelyik balatoni apartmanon végzik az utolsó símitásokat napi százezererért, szánna-e rám néhány órát. Mindent meg tudok csinálni - mondjuk nem a legfáinabb minőségben - de a pince külső vakolásába azért nem kezdenék bele. Egy női igennek nem örültem annyira, mint amikor az én Sándorom közölte, hogy a tesójával együtt szombaton érkeznek.

Na de addig? Ugrás az autóba, hat zsák gyorsbeton gyors beszerzése, aztán csákányt elő. Még jó, hogy apránként felhordtam otthonról a kimustrált szegélyköveket és járdalaapokat, így a a pince elé tervezett 80 centis előteraszba kezdtem. Volt ugyan egy negyven centis padka a fal alatt, de abban csak elesni lehetett, valamint inkább a fal felé lejtett, így még az esővizet sem vezette el. Bár mostanában még a hegyen sem gond ez, de a tervek szerint szeretnék padot és asztalkát tenni a pince fala elé, hogy kiülve egy pohár Chardonnay-val a Hór völgyét csodálhassam a naplementében.

A gond csak az, hogy a terep nem tekinthető egyszerűnek, a pince két sarka között harminc centi a szintkülönbség és a betonkeményre letaposott mésztörmelék alatt hajdani betonmaradványok és szikladarabok nehezítették a legózást. Mert, mondanom sem kell, nem az egész szegőbetonok voltak többségben. A kővágó flex is bejátszott gyakran, hogy az induláskor a vízszintet valahogy tartani tudjam. A fallal való párhuzamot még nehezebb volt, mert ha valami nincs egy több mint száz éves pince küslő falában, az a derékszög. Első lépésben az ajtóig sikerült a peremet leraknom, amivel sikerült egy akkora árkot teremtenem, amelynek feltöltésére a fél hegy köve is kevés lett volna.

Gondolkodásra azzal teremtettem időt, hogy egy kis fűszélvágóval a pincekörnyékén learattam a száraz gazt. A TESCO terméket - becenevenén a hokiketyerét - nem erre teremtették, úgyhogy többször cseréltem benne a vágódamilt, mint amennyit nyírtam vele, de arra pont jó volt, hogy kiszabadítsam azt a nyolc darab betonlapot, amit a kerítésfelújítás után otthonról ideszállíttattam. Ezek a kétméteres kerítésaljak, a rusztikus kőmintázattal a "majd jó lesz valamire" kategóriában feküdtek a gaz alján, három belőlük már nem bírta az idő vasfogának nyámmogását, a a betonacélok is kikandikáltak itt-ott belőlük. Néhány erőteljesebb csákánysuhintás után darabjaikra hullottak és mehettek a gödörbe. Követte őket megannyi bedöglött zsák cement és egyéb jobb sorsra szánt építőanyag, amit az eltelt hónapok használhatatlanná tettek. 

Ezután átmentem vízhordó lányba. Egy harminc literes tartállyal közkutat vadásztam a faluban. Összefoglalnám a hétvége szerencsétlenkedését. Egy közkutat ismertem a falu túlsó végén, ott kezdtem. Ahelyett, hogy szétnéztem volna. A tizedik tartály után megtaláltam egy közkutat a falu közepén. Szombaton, az utolsó tartálynál vettem észre, hogy van egy kis kék karos a pincesor végén is. Na ez vagyok én.

A kőszegély betontámaszt kapott kívülről,  a száraz gyorbetonba pedig beleágyaztam az otthonról kiselejtezett járóköveket. (Rusztikus, beton lapok, három féle méretben, de olyannyira bemohásodtak már, hogy itt autentikusnak tűnnek.) Alig vártam, hogy a kis padot és az asztal rátegyem, ahogy az egyik oldallal kész voltam.

Abban a pillanatban megérkezett drága pince- és házszomszédom, Attila, aki először kipróbálhatta építményemet. Szakmai véleménye annyi volt: "Már ihatnánk végre egy kis bort is itt ezen a padon!"

De sajnos mind a ketten kocsival voltunk.

A másik oldal megépítését nem részletezném, mert technológiailag semmiben nem különbözött az elsőtől. Csak még hat zsák gyorsbeton kellett hozzá, mert úgy ette, mintha valaki kérte volna.

Mivel sürgetett kőműves mestereim érkezése nem kezdhettem újabb szépészeti tevékenységbe. Az öreg gerendákra csak lambériát szegeztünk fel korábban, amire pakolni nem lehet ezért a már  - aranyáron - beszerzett colos deszkákkal úgy három négyzetmétert ledeszkáztam a padon és a felesleges, útban lévő nyersanyagokat, bútorokat, OSB lapokat felküzdöttem a padlásra.

Halk kopogásra lettem figyelmes a fém tetőn. A pince elé kilépve borongós ég és nyolc csepp eső fogadott. Kiélveztem a hónapok óta nem érzett áldást. Konkrétan nyolc cseppet. A Hór völgye pedig már teljesen kiszáradva...

 Egész éjszaka bennem volt a benga, hogy míg a mesterek dolgoznak én miben tudok előrehaladni. A padok falhoz rögzítése, a bortartó falhoz rögzítése, a bortrezor lépcsőjének fixálása, a trezor korlátjának kiépítése....

Hamar jött a reggel és a Szilágyi fivérek sem késtek. Fél hétkor már keverték az első simító anyagot és megkezdték a picében a kőpad kivágását.

Én meg rohangáltam, mint pók a falon a vízért és újabb adag anyagért, mert a fal úgy ette, mint .... de ezt már más ügyben mondtam. 

A saját tervekből csak annyi maradt, hogy a padot és a bortartót a falhoz rögzítettem....

illetve előtte a bortartóra vakondhálót tettem.

No, ez magyarázatot igényel. Drága szomszédommal, aki véletlenül szintén Szilágyi névre hallgat, összeheggesztettünk egy bortartó állványt, de sajnos azzal a technikai hibával, hogy ha a két vascsőről lecsúszik egy üveg, akkor leboríthatja az összes felpakolt bort. Így azt találtam ki, hogy fekete, szinte láthatatlan műanyag hálót, vakondhálót gyorskötözőztem fel minden "polcra", így ha megcsúszik egy üveg, a feszes háló megfogja, visszaigazítható. Dikics, de jó megoldás. A maradék vakondháló pedig jó lesz a pince vaskapujára, hogy a kéretlen látogatók - macska, róka, patkány - ne fáradjon be a pinceházba. Különösen azért, mert - a nehezebb időkre készülve - a mezőberényi kolbászok is itt szikkadnak. Két vízhordás között - a lomokban talált kampók és láncdarabok segítségével - még kolbászakasztót is szerkesztettem.

 És beindul a kreativitás. Az otthon készített vaslábakra kerül két kerítésalja és kész a rusztikus borozóasztal a hűs pincében.

És ha már maradt belőle három darab, abból lesznek az ülőpadok a szalonnasütő körül. 

A maradék lambériából fedést kap a villanyóra, a Szilágyi fivérek gyorsan elköszönnek. Előtte pinceszomszédom, Attila még borral kínálná őket, de kiderül, hogy semmilyen alkoholt nem fogyasztanak, bár kőművesek. Meg is jegyzi Attila bá. "á, ezek nem rendes emberek, hogyhogy nem isznak bort?" Lehet, hogy csak itt a faluban osztanák a véleményét.

És most itt tartunk.

Kortörténet és egyben kórtörténet, ezért a Covid-jelenséget nem hagyhatom ki. Hogy mennyire benne van az életünkben, mi sem jelzi jobban, hogy a kicsilányom, ha boltosat játszik, már játék közben is fel kell vennem a maszkot, másrészről Tanár úr, a Bükkalján feltalálta és tudományosan kidolgozat a vírusellenes pálinklaivás módszertanát.

Éppen a pince előtt szöszmöszöltem, amikor kis táskájával "gyógyszerért" a pincéje felé tartott és...

- Szóval, egy korty pálinkával alaposan, úgy fél percig gargalizálsz. Ezáltal a garatban elvégzed a fertőtlenítést, ugyanakkor jókora pálinkagőz keletkezik a szádban. Ezt a gőzt leszívod a tüdődbe és bent tartod egy fél percig, majd a szádat bezárva az orrodon keresztül lassan kifújod. És ezt megismétled úgy hatszor-nyolcszor...

Az aszongya legalább három kétcentes. Hiszek Tanár úrnak. Közelebb van a nyolcvanhoz, mint visszább, pirospozsgás arca, könnyed mozgása maga a tanúság tétel.

Szóval épp a nagy bezárás előtt, amit névnapi ajándékként kaptam az idén, még felfutottam a hegyre, hogy ami kész, azt felvigyem, amit lehet, még elvégezzek, mert ki tudja, mikor mehetek újra.

Ez a bejegyzés így egy idő előtti leltár arról, hogyan állok. 

Csodálatos rajzaimat nem kívánom megismételni, hogyan képzeltem el a pincébe belépve az összlátványt, de aki követ tudja, pont így:

Megkezdtem a "sutu" felújítását, amiből egy pohártartót lesz, vagy új gazdát keresek neki. Azért itt érdemes az ilyen volt, ilyen lett páros fotót használni:

A felirathoz csak annyit, hogy a mobiltelefonok és az sms-ek és az emodzsik korát messze megelőzve használják errefelé a szó szerint tört magyarságot, a néha érthetetlen rövidítéseket. Így a fenti szövegre egyelőre csak tippem van. A készítő (KÉ) monogramja T A, és 1921-ben (BE) faragta a betüket és a "sutu"-t  DI.ML. részére. Namármost a pincét a Derda családtól vettem, úgyhogy van hol keresgélni. Ez a felirat volt a gyártó névjegye. Még jó, hogy nem Made in China felirat van belefaragva,

A helyi rövidítési szokások a házam homlokzatán is megjelenik:

Nem hiszem, hogy helyhiány miatt nem fért ki még 3 betű.

A pince hátuljába ugyebár egy ivót terveztem, amelyben a fal mellett körbefutó padon ülve a középre rakott hordókon lehetne borozgatni. Ez összesen egy 14 méter hosszú felkörlócát, megfelelő támfás tartórészt jelent.

Ide, a nedvesség és rohadás őshazájába nem lehet puhafát tenni, a keményfa meg drága, még a hegyen is. Hát fogtam magam, és a pinceház tetejéről lebontott, jó öreg vörös tölgy deszkákat, megcsiszoltam, a szuette részt leflexeltem, lefestettem vékony lazúrral, vastag lazúrral, majd az így kapott deszkahalmazt egyesével lemérve (mert két egyforma hossz, vagy szélesség nem volt benne), papíron kilegóztam, mi, hova kerül.

Utolsó simítások (derékszögre vágás, csavar lyukak kifúrása), már kiterítve készülnek, az előzetes összeállítási rajz szerint felcímkézem, a helyszínen összeikeázom.

Itt tartok (természetesen a valóságban a padsorok között több hely lesz, de itt ennyi volt):

 No, és miből lesz a cserebogár?! "Sárga cserebogár!" Bár ide inkább a "Ződre vana, ződre vana" nóta illene. Miért is?

Talán emlékeznek erre a  cucialista ipar remekművének számító kiskapura a pincémen:

 No, először így nézett ki:

És ez lett belőle:

Ha az egészet kovácsoltvasból csináltattam volna, akkor százezerből nem úszom meg.

Így 15 ezerben lett. Szőlőlevelestől.

Ez a lépcső visz le majd a verembe, a bortrezorba.

Készen vannak a pince pad háttámlái is. Valamikor ablakkeretek voltak és Vajk barátom faragta őket. Most vastaglazúrt kaptak és a falra szerelést várják a kispadon.

S a vírus leginkább egy munkában akadályozott: még sehol sem tart a lugasom és a szőlőültetvényem. Összesen egy árválkodik a lugaskezdemény alatt. Ezt is úgy találtam, amikor a vadszőlőt kiirtottam a háznál és egy rizlingféle tőke bukkant ki a dzsungelből. Talán megmarad... (Nem.)

Már beteges az a rajongás, amit a Bükkaljáért produkálok. De őszintén, ha egy februári reggelen, amikor a föld még kopog, ropog, de a levegő már lágyulni kész, van e szebb festőműhely, mint ez itt:

Amíg a villanyszerelőkre vártam, akik újra vezetékelik a pincét, a korábbi részben bemutatott terveim közül a pincében található borverem korlátját akartam lefesteni. De, ha már belekezdtem, a présházba szánt pad és asztal is új színt kapott.

Tippelem, hogy a blog sorait nem tanulja meg, mint egy verset a kedves olvasó, de az ismétlés a tudással egyenesági rokonságban van, szóval megismétlem: a pincében van egy másfél méter mély verem, ahova annak idején a fináncok elől eldugták a jó bort, befedték, rátettek néhány gyengébb minőséget rejtő dongását. Ebben a veremben szeretnék egy bortrezort csinálni, ahova a hosszan tartható, prémium borokat tenném. Lépcső vezetne le, de korlát szükséges a verem köré, hogy a mélység és a maligán bele ne szédítse a jóborisszákat.

Igen, ide egy szép kovácsoltvas korlát illene, de csókolom, kérdezzenek már rá, mennyibe kerül ma egy 90×170-es egyszerű kovácsoltvas kapu? A legolcsóbb ajánlat 120 ezer volt. Felejtős. Felmentem a kov-vas.hu ra, összeraktam a következő kapu nyersanyag szükségletét. Képzeljék, 21 ezerből kijöttem. Ha ugyanennyi a munkadíj, akkor sem 120 ezer, hanem még a fele sem.

Szóval nem akarok költeni százezreket egy korlátra. Egyelőre. Mert az az elvem, amikor egy új lakást vesz valaki, ne akarja elsőre tökéletesen berendeznie. Lakva jön rá, hogy hova, mit kell tennie, milyen színek és formák között érzi jól magát és amikor rájön, hogy a fejében megszületett berendezés szépnek szép, de neki nem komfortos, nem tudja hova tökítse el az útban lévő bútordarabokat. Ezért először olcsó, praktikus, ötletes berendezéssel kell kezdeni.

Na, az én korlátom maradék tornáckorlátból, maradék kerítéslécből és raklapból készült, megbolondítva kicsilányom egykori babaházának nyíló kapujával. A raklap léceit ívesre vágtam, akcióban vettem 7 liter színező festéket négyezerért, csak a legfelső réteg vastaglazúr. Indulásnak jó. Két vasoszlop köti majd össze a padlót és a mennyezetet, ehhez bilincselem majd a korlátot. 

Mondom beteges, hogy mennyire imádom ezt a panorámát.

De, ha már festeni kezdtem, a bejárati fakaput is rendbe tettem. Következzen egy ilyen volt és ilyen lett Igaz az "ilyen lett" már a villanyszerelés után van és jól látható az új kinti lámpa.

Szóval megérkeztek a villanyszerelők és bontani kezdtek:

De rögtön építeni is:

Szerettem volna a falba süllyeszteni a kábeleket, de amikor a présházba beléptem, rádöbbentem, hogy nem csak jót tettem azzal, hogy a tetőnél kiszedtem a földet a fal mellől, hanem rosszat is. Még ha bádogozással meg is oldom a vízelvezetést a faltól, vagy szigetelem, akkor is nedvesedni fog. Tehát nem lehet a falra semmi olyan burkolatot tenni, amely nem szereti a vizet.  Ezért lekaparom, csiszolom a falról a málni kész réteget, ezután bekenem csodakeverékemmel. Ha sikerül a kísérletem, akkor elárulom primitív összetételét. Ha nem, akkor meg minek.

Világítást kapott a verem, amiből a bortrezor lesz és aminek a szélére korábban bemutatott, lefestett korlát kerül.

A borospince fényárban úszik, rögtön látszik, mi a dolgom.

Két bortartóra hívnám fel a figyelmet, amelyek vashulladékból, illetve egy cipőtartóból készültek, díszítése egy virágfuttató rács. A hegesztésen kívül minden az én munkám. (Tudom, az öndícséret büdös, de az ember a saját szagát jól viseli.

Bekerültek a festett bútorok, de érdemes a mennyezet és a gerendák között betett deszka takarásokra is rápillantani, azt is most csináltam. Alatta betömtem a mennyezet és a faltető közötti réseket, majd a mennyezeti maradékból bevágtam a léceket. Vékony szegőlécek rögzítik, díszítik majd a léceket.

Utolsó feladat már csak a villanyoltás volt...

Már úgy mennék, úgy csinálnám, majdnem felrobbanok. Csak skiccelgetek, rajzolgatok, készítem elő az anyagot, hogy vihessem fel a pincéhez és, mint a legót, rakjam össze.

Például a bortartókat. Szívem szerint a cserépből égetett tartókból építenék egy szép tárolót, de épp hiánycikk. Ezért azonnal elindult az agyam, miből tudnék csinálni. Találtam egy szép futtató rácsot, de ez nem hegeszthető ezért mögé vascsövekből készül majd mögé egy bortartó állvány, amit a pince falához rögzítek. ahogy a pincébe elépünk, bal kéz felé kerül a három hordó és ez a bortartó. Ez a hely a bejáratnál:

És ekkor jött a kis Picasso, és megrajzolta:

Vele szemben van az a verem, ahová annó eldugták a bort a fináncok előtt. Nem maradhat őrizetlenül két ok miatt. Biztos, hogy valamelyik gyermek, vagy magát gyermekire leivó vendégem belezupál. Így néz ki most:

És ekkor jött a kis Picasso, és megrajzolta:

Valójában egy bortrezor lesz belőle, amelybe egy vaslétrán lehet lemenni a kis lengőajtón keresztül. A két függőleges vasrúd, amit a földhöz és a mennyezethez csavarozok részben fixálja a korlátot, részben a létrán való lemászást segíti.

Az egyik legnagyobb munka a téli ivó kialakítása lesz. Padokra és asztalokra van szükség csupán. Csupán? Jelenleg ugyanis 20 centiméter magas padka fut végig két oldalon és csak egy másfél méteres járat van középen, ahogy az a képen látható.

A hordók alatt ugyanolyan kőpad van, mint a padka, ezt akkor fel kellene verni padlószintig, hogy oda padokat és asztalokat csináljunk. De a felesleges munkának nem vagyok híve, meg sóher is vagyok. Elég negyven centit a széléből kivágni padlószintig két oldalt és a kikerülő kőtörmelékből egy kis gyorsbetonnal kőpadkát csinálni körben a fal mellé, amelyre egy kis téglakiemeléssel ülődeszkák szerelhetők. Az így középen kialakult kétméteres sávba már mehetnek asztalnak a felújított boroshordók. Ezt a körülőt a képen látható kis kőmelvédig a pince hátsó falára tervezem a képen látható hordók helyére. És ekkor jött a kis Picasso, és megrajzolta:

A bortartó hegesztésre vár, a hordótartó állvány festésre, a hordók lúgozásra és abroncsfestésre, a korlát kész, csak festeni kell, a kővágó korongok már pörögnének és az öreg hordók szeretnék magukba szívni a poliszander pácot és vörösleni akarnak abroncsaikal....

Ez a legrosszabb időszak. Egy nagyobb munka - jelesül a külső, belső vakolás - a következő fázis, így mindazzal hoppon vagy, ami utána következhet. Az előjárda, az ajtó festése, a villanyszerelés. A vakolásnak meg nem kedveznek a késő őszi, kora téli napok.

Na, azért ilyenkor is van mit tenni. Például fogadni a becsesebbnél becsesebb ajándékokat. A legkedvesebb ez a két kőkorong, ami majd a pince falát fogja díszíteni, úgyhogy rögtön át is kellett gondolnom a látványtervet.

Ehhez a díszekhez finom, fehér háttér illik és nem a fugázott kőfal. Az ablakokat így nem nyitom meg, az már sok lenne a jóból. Ezt a két kőkorongot Hajdúhadházon öntötték ki, valójában taposókőnek készült, de nálam nem járda lesz belőle, hanem falidísz. Ki kell vágni a helyét a falból és jól beragasztani, nehogy valakit vállon veregessen, ha bódultában nekidől.

Csak a rossznyelvek szerint a lomtalanítás és "drágaszépéletepárja" rosszalló tekintete miatt került elő az a hordóállvány - hordókkal - barátom pincéjéből, ami most picinyke renoválásra vár. Olyan örömmel adta, mert. bár ő is abban gondolkodott, hogy bortartóvá válik, el is készíttette az állványt, felújíttatta a hordókat, de ahogy beletette a bort, úgy is öntötte ki belőle. Hát, nem éppen úgy, de ezt fedje legalább olyan sűrű homály, mint...

Ha néki kár, ám légyen nékem haszon, különösen, ha örömmel adta és úgy láttam, élete párjának is megnyugvás csillant a szemében. Most arra vár, hogy az abroncsokat a helyére üssem, meleg vizes átmosás után valaki kikénezze nekem.

Bár gyáva népnek nincs hazája, de kedvenc szakíróim óva intenek, hogy mély tüdőre vegyem a kénfüstöt. S, amilyen béna vagyok, az első slukkot én kapnám nem a hordó. Pedig tudom, hogy szépen bele kellene engedni, úgy, hogy a hordó közepén kezdjen el füstölögni. De, mi van, ha beleejtem? Honnan tudom, hogy sok, vagy kevés a kén?

Már egy hordóval is kínlódok, de én már szőlőt akarok. Azt is miért? Mert a kisbótos Zsuzsika aszonta, "ház van, pince van, szőlő mikó lesz?"

"Mikó", "mikó"? Hát, ha ültetek. Amúgyis loboncos a vadszőlőm a hegyi háznál, inkább csúnya, mint szép, így van szívem kivágni tövestől. Különösen, mert szemét módon, a földön, fű között, sunyizva terjed, nem győzöm kiírtani. Úgyhogy, most szőlő megy a helyébe. De milyen? Nagyon tudományosan megszerveztem, megterveztem: mindenféle. Amit csak innen-onnan kapok, azt ültetem. Majd a töveket felcímkézem, hogy milyen fajta, oszt olyan lesz, mint egy arborétum. Borburétum. Vinorétum. Szóval olyan sportos. Mindent bele. Bor nem lesz belőle, de kicsiben meg kell tanulni a szőlő gondozását. Hátha valamit megsúgnak nekem ezek a tőkék a tutiból.

Mert ugye már írtam a bakatorról, hogy abból szeretnék néhány tövet, és ha egyszer módom lesz rá, és nem pusztul ki nálam a kísérleti egyed, akkor megpróbálnám nagyobb mennyiségben. Szeretnék Csabagyöngyét, mert állítólag az a leghamarabb termő és abból lesz legkorábban az újbor. Olaszrizlingre is gondoltam, mert ezen a vidéken jól érzi magát és jól házasítható bora van. Amit imádok, az az Irsai Olivér és a Cserszegi Fűszeres. A kíváncsiság hajt, hogy milyen lehet a szőlője. Ugyanis itt aztán keresztbe-kasba voltak a keresztezések, mert a Csabagyöngye összefeküdt a Pozsonyi Fehérrel, ebből született az Irsai Olivér, aki elhált a Piros Traminivel, amiből a Cserszegi Fűszeres fogant. Na, ez a könnyűvérű banda jól elférne az én kísérleti lugasomban.

Azért mégis csináltam valamit a pincén. Mondjuk úgy, tákoltam. Mert van néhány alaptulajdonságom, amelyek konkrétan kioltják egymást. Maximalista vagyok, nálam a tökéletes, a pipec a minimum. Ugyanakkor fukar, sóher is, nem szívesen költök olyanra, amit vagy meg tudok csinálni, vagy nem bízok abban, hogy jó mester kapok. De uncsitesómat vagy Sándort, a bajnokot nem a fukarság miatt hívtam. Bennünk vakon megbízok, precizitásuk, maximalizmusuk még az enyémen is túltesz. Nem kellett mellettük állni, magyarázni, mit is akarok. Sőt! Nem is akartam őket ezzel megsérteni. Harmadsorban azonban ultrabéna vagyok, de mértéktelenül lelkes. Na, ez még egy katasztrofális párosítás. Úgyhogy tákolok. Most mínusz "nyóc" fokban, fémtetőn, igaz tetőlétrán próbáltam a girbegurba terméskő falba egyenes hornyot vágni kővágó korongos sarokcsiszolóval, hogy a horonyba egy bádogperemet csúsztathassak. Most úgy néz ki a tetőm, hogy a cserepes lemez, a hátsó tűzfalánál gyári vízlevezető, de mivel az nem tud simán felfeküdni a terméskő támfalra, kifújtuk purhabbal, misung csíkot kapott, majd ezt követően egy tízcentis lindab fedést, kisereszt. Ez fedi az illesztést. Ezt a kisereszt eresztettem be a kőbe, porózus felületen is tapadó ragasztóba. A ragasztó olyan "kemény" volt, hogy a kinyomó inkább megmihálylott, de nem tolta ki a tölteléket. Úgyhogy flex-szel kivágtam a tubus oldalát és spaknival kentem a horonyba a ragasztót. A kiseresz áll, mint "Katiban a gyerek!", bár egy ilyen szólásért fel is jelenthetnek ebben a "metós" világban. A lényeg, hogy áll. Mint,.. de ezt hagyjuk. Miért nem fotózom le, hogy mit csináltam? Mert csak messziről szép. De onnan szép. Mint a deres Bükk, amit a tetőről fotóztam.

... se párhuzam. "erre én hogy kössék görcsöt?" Ezt láttam az én Sándor barátom szemében, amikor a pince mennyezetére felpillantott. Hogy mennyire pontos, éles a szeme, arról csak annyit mondanék, hogy sportlövő világbajnok, az 1988-as szöüli olimpián kicsi honunkat képviselte. Most itt áll egy szekercével a kezében, és természetesen ő a főnök. A szekerce nélkül is. Azért rajtam kívül még haptákban áll neki Zoltán barátom, aki horgászbajnok és Lali, aki Lali, és barátomnak mondhatom, a Mester meg tanítványának. Az őszintét megvallva ács és lambériázó kisiparosnak egyikünk sem mondható főfoglalkozása szerint, Sándor is először az egyetemen volt tanítványom, ahol a foglalkoztatáspolitika rejtelmeibe vezettem be, most már velem dolgozik. De mellette, ács, villanyszerelő, bútorasztalos, burkoló, vízszerelő és csak a gázhoz nem nyúl hozzá. Az itt nincs, úgyhogy szerepek fordultak, ő a főnök.

"Na, ugrás fel a padlásra a deszkákat leszedni, aztán a javát kiszegelni, nem bánom, ha flex-szel, mert a lambéria tetejére kell járó palló. A lambériák egy oldalát előre lent lefesteni, majd, ha feltettük, akkor könnyebb lesz felülről egybe kenni. A gerendákat vékony lazurral beengedni!" - foglalta össze napiparancsát Sándor, ami épp egy napnyi munkává vált.

"Én addig azt a megszottyadt gerendát aládúcolom. Vendégfa, csapolva, ácskapocs, alá egy colosdeszka, hogy az ékekkel a feszülést jól meg tudjuk oldani. Na, hajrá. Sör munka közben nincs."

Borospincében pláne. Azért, amikor nem nézett oda, a kellemesen hűs pincéből az autóba csempésztem néhány üveg rosét és száraz helyi couvee-t, de kizárólag estére.

Akkor most mindenki vegyen elő egy jó adag képzelőerőt. Egy szitává lyukadt tetőn, egy tűzfal mellett misung mentesen évtizedek alatt becsapó eső micsoda kárt tud tenni a gerendázatban és padlásdeszkában, micsoda súlya van az átázott vöröstölgy pallónak, ha kétméteres darabokban szegelték bele. Az egyik szétporlad a kezünkben, a másikban emberünkre akadunk, combosan kell felütni. feszegetni nem lehet, mert a gerenda bánja, úgyhogy Lali, a Sanyinak becécett ötkilós kalapáccsal, majd amikor az esélytelenné teszi a tevékenységünket, egy nagyobb deszkával egyszerűen alácsűr minden deszkavégnek. Ennek eredménye, hogy őt lent beteríti a kosz, por, pókháló, engem meg orrbaszexuál a felpattanó léc. Neki poralergiája van, nekem meg, mint már említettem balkezes közákpisztoly fogójának megfelelő heftim, úgyhogy ő maszkot, szemüveget vesz fel én meg olyan pózt, aminél nem talál el a felrepülő palló. És ezzel négy óra kínlódást írtam le. Ezidő alatt a nyugdíjas szakosztály, Zoltán, lekent 27 négyzetméter lambériát, a mester meg aládúcolt csöcsibaba módjára egy gerendát. (Áldassék érte a nevük és a kezük.)

Csak, hogy milyen a Mester. Mindig, mindenre megtanít bennünket. A munkája egyben egy pedagógiai és szakmai konferencia. Így az ácskapocs szögének és természetének rejtelmeibe is bevezetett bennünket, majd természetesen - szerinte - rosszul verte bele a gerendákba. Nem egymáshoz húzta, hanem egy milliméternyit eltávolította azokat. De nekem már sötétedésre elegem lett mindenből, úgyhogy azt mondtam, ha meglátom, hogy hozzányúl, hazazavarom.

Ahogy elfordultam és nem láttam, már ki is kapta, kicserélte. "Azt mondtad, hogy ha meglátod... megláttad? Nem. Na."

Mint négy covidos, úgy kraháltunk egész este. az állapotunkon jelentősen javított Gábor barátom dió és bodzapálinkája, Attila unokatesóm szabolcsi calvadosa, Attila szomszéd couvee-je, Bandi szomszéd roséja.

A Mester "végigdalolta" aludtában az éjszakát, Zoltán kétszer kiköltözött, én meg a plafont néztem kétségbeesetten. Lalit semmi sem zavarta.

Így hajnalban ő volt a legfrissebb és a Mester. Aki állítólag egész éjszak azon gondolkodott, hogyan tudja majd a trapéz alakúnak is csak becézhető pinceháznál párhuzamosra és merőlegesre álmodni a lambériát. Szerintünk szimplán horkolt.

A bükkaljai hajnal már a pincénél talált bennünket és messziről érkező uncsitesómat. Még a tetőn, a széllemezt akarta felhelyezni. ennek két akadálya volt, hogy a terméskő és a Lindab lemez nincs barátságban, nem olyan simulékonyak és a hegy felől olyan mély szürkeség jött, amely könnyeket csalt a szemembe meg az égiekébe is. Szügyig eláztunk.

A lambériások nem. Jó egy óra volt, mire kisakkozták és zsinórozták az indító szálat. Ezután meghallgatták a Mester, "hogy verjük be a szeget Lali!" előadását, majd neki kezdtek. "Ha egyszer kész leszek, kiülök a pince elé és csak a hegyeket fogom nézni!" - szólt a Mester. Nem sejtette, hogy a lebukó nap utolsó sugara fogja  az arcát paskolni, amikor idáig ér.

Sok beszédnek és kövér lánynak is nagy az alja, nem részletezem a második napot. Álljon itt az eredmény az ilyen volt, az ilyen lett.

Megérdemli a kis csapat is, hogy először pihenjen meg a tiszta, kitakarított pincémben, amire már csak egy belső vakolás és villanyszerelés vár. Amúgy Lali azért kapott hármast a két napnyi munkájára, mert az utolsó szeget rosszul verte be és az "ötösalát" két jeggyel lerontotta.

És nem maradhat el a Mester, ahogy megpihen és a messzibe néz...

… mert eldöntöttem. S úgy járok, mint az elmúlt több, mint fél évszázadban, amit az életemnek mondhatok, hogy senkinek sem fog tetszeni. Kinek ezért, kinek azért, de senkinek nem ugyanazért. És senki nem hajlandó benne meglátni a logikát, csak azt, hogy miért nem tetszik neki. Egy dolgot azonban egész életemben következetesen tartottam: érzelmekkel nem lehet, nem szabad vitázni.  Azok vannak. Ha hülyeség az alapjuk, ha félelem, ha rosszindulat, ha butaság, ha egyszerűen semmi, akkor sem szabad vele vitatkozni.

Úgyhogy eldöntöttem. A pince egyszerre lesz ultramodern és ősrégi. Na, ez kiveri a biztosítékot, mint amikor az elektromos láncfűrésszel elvágod a saját vezetékedet bozótirtás közben.  Hogy értsük egymást, csinálok – pontosítok:  tákolok, eszkábálok, vagy ahogy szegény édesapám mondta volna: dikicselsz fiam, dikicselsz – egy ilyen most, ilyen lesz képet ide. Ezekhez a képekhez különös vonzódásom van. Azt is tudom, honnan ered. Rómában járva vettem egy olyan könyvet, ahol a nevezetes épületeket úgy mutatták be, hogy a jelenlegi állapotuk fényképére rá lehetett tenni egy fóliát, amely megmutatta, mit romboltak le az évszázadok, ezredek. A Forum Romanum, a Colosseum, a Capitolium, most is borzongtat, milyen építészeti csodák voltak. (Zárójelben, a zárójel: Ha már fanságnál tartunk, természetesen a görög gondolkodás kultúremlőjén nevelkedve, Szókrátesz, Plátón, Arisztotelész, a matematikában Euklidész a minden. De ezek a fene rómaiak, bár mindent ellopnák más kultúráktól, de abból újra várat építenek, míg a görögök hagyják az enyészetnek, amijük van. Úgyhogy víva Róma, forza Italia, hajrá Juventus!)

Visszatérve Rómából a mi kis falunkba, egyszerre lesz jelen külsőségében és belbecsében a modern és az eredeti. Ezért azonnali hatállyal visszaállítom azt a két kis ablakot a fronton, amit a korábbi tulajok szépen befalaztak. Kapni fog egy faragott kőkeretet imitáló keretet. Ez azért fontos, mert az a ház, amit először megvettem a faluban, ott a régi nyári konyhán a mai napig látható ez a kőkeret és benne az acél kereszt, rajta egy kovácsoltvas dísz. Errefelé így dívott 1906-ban. Nem szúnyogháló védte az ablakot, hanem vaskereszt, virággal. Mondjuk nemhogy a szúnyog bement rajta, de a macska is.

A következő újítás, hogy az ajtó körül egy méteres sugárban a ma kornak megfelelő simítás és kőpor lesz, ami az ablakoknál hirtelen átvált majd a csupasz kőfalba, szépen letisztítva és kifugázva, a fugák halványan megfestve.

Az 1972-es mintájú zöld kiskapu helyére egy kovácsoltvas rombuszrács jön, mögötte poliszander színt kap az öreg, szegecses pinceajtó és a kerete.

A korábban TSZ sárgára festett téglaberakás a bejárat felett is mélybarna színt kap, ahogy a lehető legkisebbre meghagyott villanyóra ajtaja is. A fal lábazatánál egy 60 centis beton lábazat készül, amelyen jól elfér két kis fa szék, közte egy – asztalként használható régi gönci hordóval. (Egyik szék az új részre, másik szék az ősi részre esik, de a hordón található boros flaskánál találkozik a jelen és a múlt. Ott van, nem?)

A belső résznél a feketére ázott mennyezet helyén fenyő lambéria  lesz. A keresztgerendák kapnak egy poliszander pácolást. (Minden vékony lazúrban feloldok keserűsót és rovarirtót, hogy ha a szú úgy gondolja, még a lazúros fát is elrágcsálná, akkor fossa össze magát füiig, vagy dögöljön meg. Saját fejlesztés, lehet, hogy hülyeség, de megnyugtat a tudat.)

Belül a front és a pincébe levezető ajtó körüli fal egyszerű meszelt fehér, míg az oldalfalak ugyanúgy, mint kint, részben kőig levertek és kifugázottak, részben fehérre festettek.

A logikát most feszítem fel a dizájnelemek mögé. Ez egy pinceház. Érdekes a klímája. Nem volt véletlen a két kis ablak elől, szellőző a bejárati ajtó és a pince ajtó felett sem.  Ennek a háznak lélegeznie kell, mert rajta keresztül lélegzik a pince is. A pincéből kikiáramló 9-12 fokos levegő ütközve a melegebb levegővel azonnal lecsapódik a falakon és a mennyezeten, ha nem szellőzik. (Ezért kapott kondenzációs filcet a cserepeslemez és nem páravető fólia van alatta.

Ergo: nem csomagolhatom be nikecellbe a pinceházat. Ugyanakkor ez a kőfal nem szívesen tartja magán a „ruhát”, mint a ledér lányok. Konkrétan levedlik. Mármint a fal. Ezért vagy dűbelezem rá a nikecelt és háló és nemes vakolat, vagy léczsámoly, gipszkarton és meszelés, hogy mögötte szellőzön a fal. Ez utóbbi természetesen csak belül. Ezért lesz tar a homlokzat fele és tar a belső fal egyharmada, hogy szelepet nyissak a falakon át. Hülyeség mi? De legalább átéléssel adom elő!

A pinceház ótentikus gyertyacsillárt kap – persze égőkkel – míg a pince cseppmentes, páramentes, folyóvízálló led-világítást. (Azért beszereztem néhány hagyományos lámpát is, mert sem az ördög, sem a nyirkosság nem alszik.) A pincében a hajdani veremben, ahol a fináncok elől eldugták a jóbort, ott egy bortrezor lesz, külön világítással.

És drága Gyula barátom meglepett három kishordóval és egy hozzájuk illő bortartóval. Ez fogadja majd a vendégeket, mellette egy cserépből égetett pálinkatartó totem lesz. A hordók után következnek a palackos borok, majd a három fémtartály (30 literesek). Ezt követi egy tálaló, majd a pince végében a falon körbefutó, kőlábon fapadok, párnázott ülővel és háttámasszal (természetesen, csak akkor visszük le, ha vendég van), az asztalok az óriási gönci hordók. Barnára festve, vöröslő abroncsokkal.

A pinceház berendezése puritán lesz. A százéves „sutuból” exkluzív pohártartót csinálok, a hatalmas taposókádat  felállítom és rögzítem a falhoz, beleaplikálok egy borhűtőt, körbepolcozom.

A nyári ivó rész csak padokból és asztalból áll majd. Hogy a falat ne csuszpákoljuk le a hátunkkal, Vajk barátom gyönyörű faragott támlái kerülnek fel a falra.

Huh. Eddig jutottam. Látom, mit akarok. Látom, hogy mit kell csinálni. Furcsa. Ez nem fékezz, nem fáraszt. Van ebben valami varázslatos. Mint abban a római könyvben. Ilyen volt, ilyen lesz. Megmarad a múlt, megjelenik a jövő. De nem ettől szép az élet? Nem ez maga az életünk? Ez az érzés… Nem több…

Ui: Csak a végére mertem idetenni az ilyen most, ilyen lesz fotómontázst, mert csak részben adja vissza azt, amit gondoltam... Kéretik nem röhögni és hörögni...

... kinek kell hinnem, valaki mondja meg, kinek nem?" kezdetű dalt énekeljük, felállva dícsérve az Urat, halleluja! Mert Gábor barátom, aki magas hivatalt visz jelenleg, de egykor építésügyben volt hatósági vonalon, aszongya, hogy szabálytalan szerkezeti átalakítást hajtottam végre az ingatlanon azzal, hogy megerősítettem a gerendákat. Azt, hogy belém állította telefonhívásával a bengát, csak azért bocsájtom meg neki, mert olyan diópálinkája van, hogy a neves keserűlikőrök, a keresztes, a szarvasos, meg mindenféle agancsos is csak ipari tanuló mellette. Jó, finom a birse, meg a többi is, amiből olyan címkés kollekciót hozott nekem, hogy áldassék érte a neve örökké, ámen, de a dió, az brutális. Ugyanis nem egy hubira butított likőr, hanem a szeszfoka pálinkáé, íze egy likőré, úgyhogy aki csak úgy szórja a konty alá, az hamar megalakul.

Nagyon rajtam van a templomi áhitat, de inkább szentségelnék, mert a hogyan tovább kérdésében eléggé megosztó véleményeket kapok. Míg el nem felejtem, már ott hibát követtem el, legalább is az én drága, kedves Attila szomszédom szerint, hogy hagytam a tetőmet ilyen kontyos sátortetőnek és nem cseréltem ki magas vértes sátortetőre, hiszen ezzel visszahoztam volna a pincesor régi képét, amikor minden pincének ilyen egységes volt az eleje. Nagyon szeretem őt, de ezt az érzést és a hagyományba való besimulást sajnos néhány ok felülírta. Nem akartam tetőcserére többet költeni, mint amennyit feltétlenül szükséges és nekem alapból nem tetszenek a magas, csupasz homlokzatok, A mellettem lévő pincék földdel fedettek, azoktól sem jó nagyon kiugrani, meg egyszerűen szerintem a pincémhez nem illik a sátortető. De ezt még megkapom százszor, és mondjuk meg jogosan, mert az én érveim csak nekem érvek. S amikor a tetőn gondolkodtam, az én Atti "testvérem" azt mondta nekem, hogy "egy öreg házra, amelynek egykor alig csináltak alapot soha se tegyél nehéz tetőt!" Az eredmény őt igazolta.

Na, de mit csináljak a mennyezettel, amelynek egy része beszakadt?  Na, mit mond Atti? "Két sín a gerendákra és T8-as lemez. Pikk, pakk kész vagy és örök életű. Lehet fehér, fa erezetes, bármilyen, ezzel lesz a legkevesebb gondod!" Most az egyszer nem hallgatok rá, mert ha a pára lecsapódik a lemezen, annak ellenére, hogy az első falakon a sajnos mára befalazott kisablakokat is megnyitom, akkor is kellemetlen lesz, ha a nyakunkba csepeg a pince izzadtsága. Vajon a fa, lakkozott lambéria nem lesz ugyanúgy "csepegő" és több a gondom vele? Akkor most tegyem rá alulról a padozatra, két gerenda közé, párnafára, vagy szedjem le az összes deszkát és tegyem a gerenda felé a lambéria léceket? Ebben az esetben kevesebbet kellene vágdosni.

Sanyi, az én sportlövő világbajnok barátom, aki hatvanból hatvanat tudott lőni, tehát jobb nem vitázni vele, a gipszkartonra esküszik. A falakra is. Oda még folyékony fóliát is kenne, hogy a vizet kívül tartsa, De az a gond, hogy a víz belül van. Ezért nem nikecellezhetem be a falakat sem kívül, sem belül, ahogy Atti gondolta és nem tudok szép kőporozott falat csinálni így sem belül, sem kívül.

Mondjuk, akkor meg Árpád ágálna ellene. És én adok Árpád szavára. No, nem azért, mert szülei vagy leány gyermeket akartak, vagy az Úristen volt betyárosan jó kedvében, mert férfiember létére olyan bájos arcot rajzolt neki, mintha az egész feje mosolyból lenne. Még egy járdát is úgy tud megépíteni, mintha palota lenne. Képes öreg parasztházaknak utólag alapot építeni, úgy újítja fel őket szinte a semmiből, hogy nagy példa számomra. És ő azt mondta, hogy szíve szerint nem vakolna semmit, verjem le a vakolatot a kőig, ahol aprókat tömtek a résekbe, ott cseréljem ki nagyobbra a sok kicsit, és fugázzam ki. Ilyen pince nem lenne a soron.

Olyan, ami kővel van kirakva és a kövek ki vannak fugázva, olyan pinceház van. De az vagy faragott, szép kövekből épült, vagy a régi fal elé, a régi falra ráépítettek még egy szép réteget, takarva a korabeli, hát úgy összedobáltnak tűnő köveket. Ahogy körbe kutakodtam, a pincék és néhány pinceház 1860-70 körül épült. A kőborításos, felújításos, építős akció 1950 és 1970 között dívott. Ma a hasított kő kerül fel csempeként a falakra, vagy kőporozott a pinceház.

Nem elég, hogy nem vértes, sátortetőm van, még a falammal is lógjak ki? Drága jó Istenem, hogyan tovább? Ebbe a nagy dilemmába én belepusztulok!

Na, és akkor igaza lesz az én drága Fecó barátomnak, aki blogjaimat olvasva, hihetetlen mértéktartással, de aggódva hívott fel: "nincs valami baj veled, mintha számot vetnél az életeddel és az örökségedet próbálnád összegyűjteni?"

Meg kellett nyugtatnom, hogy bár már veszélyeztetett korba léptem, de maximum a kapuzárási pánikomban én nem egy choppert, vagy motorcsónakot vettem magamnak, hanem egy pincét...

... vagy a borissza a jóbarát? És valóban ez itt a kérdés és nem csak az öncélú szójáték kedvéért kérdezem. Ugyanis teljesen amatőr borbarátként, aki majdnem tekinthető antialkoholistának, azt érzem, hogy enyhe fogalomzavarban szenved kicsiny bornemzetünk. Például nagyon könnyen összekeverik a borisszákat az alkoholistákkal. Nem vitatom, hogy adott esetben, mondjuk egy enyhe sielős póz felvételekor, vagy amikor a határon túli alkoholfogyasztás látókört és szókincset bővít valakinél, szóval ilyenkor nem nagy különbség van köztük. Csak amíg valaki függőségében, valami pszichés traumát akar feloldani az alkoholban, addig a borissza csak nem tud betelni az élvezettel.

Amúgy meg tud. Mert a borban nem az utóhatás a csodálatos, hanem maga a pillanat. Aki hőzöngésből iszik bort, "hö, na még egy pohárral!", az nem tudja - de nem is érdekli - mi a különbség a vegyipari termék, az élelmiszeripari áru és a házibor között.

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy csak egy lelkes kibic vagyok. Senkit megsérteni nem akarok. De egy flakonos bor címkéje sem látott szőlőt, tisztán víz, cukor, jó esetben gyümölcscukor (glükóz, fruktóz), alkohol, savak és aromák megfelelő elegyéből bor állítható elő. Mert valójában a bor mondhatni ilyen egyszerű és a vegyipar csak pontosan másolja a valóságot, így egy 300 forintos palackos nedűt nevezhet bornak bárki. Természetesen a bor még sok más összetevőből áll, de ezzel itt még senkit nem akarok untatni és kizárt dolog, hogy egy "kocsisborban" figyelnek arra, hogy laktonok és más oxigéntartalmú heterociklikus vegyületek megfelelő arányban legyenek.

Az élelmiszeripari termékek azok a borok, amelyeket borgazdaságok messze fénylő óriási tartályokban, zárt rendszerben, úgynevezett reduktív eljárással hoznak létre. Itt már azért a szőlő fontos alapanyag, csak nem engedik hozzáférni az oxigént, ezzel az elsődleges illat és zamatanyagra koncentrálva, hogy amikor meglevegőztetjük az üveget, azonnal érezzük a bort. Másrészről ipari mennyiségben, gazdaságosan máshogy nem lehet bort csinálni.

Jómagam házibor hívő vagyok. Oxidáció nélkül nem élet az élet. Szóval készüljön a bor hagyományos módszerekkel, sikerül, ahogy sikerül, de ha úgy jól sikerül, akkor nekem többet ér, mint egy élelmiszeripari termék. Én a pinceborokat szeretem, amelyet a gazdán kívül simogat a hordó, a pince klímája, ahol nincs a foka, illata, íze, testessége méretre szabva.

Mielőtt ultra naivnak tűnnék, pontosan tudom, hogy a pincegazdák nagy "méregkeverők". Nem a kénezésre gondolok, de azért a savak beállítása is szokásos egy kis pótanyaggal, barikolt borok egy részénél is beugrik egy kis aroma, és ha a Coop-ban fogy a poliszvit édesítő, akkor biztos lehetek abban, hogy a híres borász helyben édes vörösbort csinál a lengyel és szlovák turistáknak. Mert hát ugye, édes vörös csak úgy nem terem.

A világ talán leghíresebb bora - vagy milye - a portói. Csak a filmekben láttam elámulva, hogy egy ilyen és ilyen évjáratú portóit kóstolt meg  főhősünk és ettől ultramenő volt. No, amikor Portóban, a Duero folyó felett Luis I Bridge lábánál lévő Burmester pincészetben voltam, egy világ dőlt össze és épült fel bennem. Teljesen autentikusan, a portói hazájában tudtam meg, hogy ez egy pacsmag bor, de annak azonban a javából. Ugyanis leegyszerűsítve három dolgot házasítanak a portóiban: az új bort, az óbort és a tiszta alkoholt. Ez egy likőrbor, egy couvee. A lényege, hogy a musthoz nagyon korán közel 80 százalékos tiszta borpárlatot adnak (avinálnak), azzal erjed tovább. majd a kész bort, amely így megőrizte édeskés ízét gyakran 20-30 éves óborokkal avittosítják. Az egyes portói típusok ezekből a házasításokból jönnek létre.

Láttam a szőlőtőkéket, ahogy a folyópart klímájában andezittel megszórt tövükről felfelé tör a meleg, így a nap és a kő egyszerre érleli a szemeket. Láttam a közel húsz-harmincezer literes hordókat, tartályokat, amelyben három-öt évig érlelődik a nedű. Szóval ebben is van kemikália, "méregkeverés" de ez nekem nem tartályos bor. Ez hordós.

Ha leegyszerűsítem tehát a hozzáállásomat: a flakonos, tartályos, hordós borok közül én hordópárti vagyok. Tartósságában meg se közelíti a tartályosokat, de ízében, zamatában azonban kiad olyan másodlagos ízeket, harmóniákat, amit a palackozott borok közül csak a prémium kategória tud megjeleníteni. 

Válaszolok hát a címben felvillantott dilemmára: a jó bor issza a borbarát és nem attól lesz valaki jóbarát, mert borissza. Sőt! Még, ha szentségtörésnek is tűnik itt, de az a sörissza is barát, aki tudja mi a különbség a csapolt és az üveges, de leginkább a dobozos, de uramisten, 2 százalékos dobozos sör között, de azok az igazi barátok, akik tudják mi a különbség az eredeti és a licensz főzet között.

Szeretem, ha a tények és nem a magyarázatok igazolnak. Amitől bennem megpendült egy húr, azt a már említett Laci barátomnak köszönhetem. Szóval abban a faluban, ahol a pincém van működnek úgynevezett borklubok. Ez, mielőtt a jószándékúak fanyalognának, ez nem az alkoholizmus legitim módja. Ez nagyon komoly. Egy borklubban tíz pincegazda van. A borklub gyűlése mindig más pincéjében van. Oda idegen nem teheti be a lábát. maximum 2 vendéget hívhat az, aki a borklubot szervezi. Laci engem meghívott. Tíz éve kötődöm a faluhoz és most először. Nagyon hálás vagyok neki érte. A házigazda általában egy ismert pincészet, vagy tájegység palackozott borából 8-10 félét hoz az alapboroktól a prémium minőségig. Sorba állítja mondjuk minőségi sorrendben és miközben kóstoltatja a klub tagjaival, bemutatja a pincészetet, a szőlőfajtákat, az előállítás mechanizmusát, a bor leírását. Most hallottam először, hogy mit kell érezni. Természetesen a borkóstolás előtt megkóstoljuk, mit főzött a gazda a bográcsban, mondjuk egy kis "növendéket", vagy birkát. A borkóstolás közben pedig sós sütemény, sajt dukál a kortyok mellé, vagy vörösbor esetén étcsoki, amely kiadja a bor aromáját. Jómagam nem szerettem a Kékfrankost. Unalmas, végig matt bornak tartottam. Mert csak kommerszet ittam belőle. De az a prémium kékfrankos, amit Lacinál kóstoltam... lehet, hogy emiatt akarok pincegazda lenni?

(Olvasd el az előzményt is: Rámszakadt a hegy...)